Nagyon szeretem a sportközvetítéseket a tv-ben. Mert, ha kimegyek a stadionba, mit látok? Látok egy rossz meccset. És ha kinyitom a tv-t, mit látok? A kettő mégsem ugyanaz. Mert a tv-ben nemcsak látok, hanem hallok is. A tv-riporter azonnal megmagyarázza nekem, és enyhíti a látottakat. Ha kimegyek a meccsre, olyat látok, hogy nem merek hinni a szememnek, a tv-ben nem is kell hinnem neki. A tv úgy mutat valamit a szememnek, hogy mindjárt vigaszt nyújt érte a fülemnek. Azt látom például, hogy kedvenc játékosom, Tohonya II tiszta helyzetben – ahelyett, hogy rászúrná – révetegen forgolódik az üres kapu előtt. Ezt látom, és már-már hozzávágok egy vázát a készülékhez, amikor megszólal a riporter: Tohonya cselezget, keresi a megfelelő megoldást. És így mindjárt másképp fest a dolog. Mert én azt hittem, pusztán a látvány alapján, hogy Tohonya fekvőhelyet keres, ahol kialhatná magát végre.
Egyre unalmasabb a játék, állnak a pályán, tologatnak, pilinckáznak. De nem kell idegeskedni, mert a riporteri vigasz szerint jók a támadások, csak valahogyan nincs bennük elég átütőerő, bár a szpíker elismeri, hogy most mintha alább hagyott volna valamelyest a játék irama. Ezt mondja nekem, aki nyolcvan perce várom, hogy mikor kezdenek el futballozni.
Feltétlenül álljunk meg egy szóra: amit idáig olvastak, azt nem én írtam. Csak idéztem.
Mégpedig Komlós Jánostól, aki 1963-ban jegyezte le az előbbi gondolatokat.
Mondom, hatvanháromban.
Amikor a válogatott az Európa-bajnokság négyes döntője, az olimpiai csapat a második magyar ötkarikás futballarany, az MTK a Kupagyőztesek Európa Kupája döntője felé haladt. Amikor a Honvéd 7:2-re nyert az FTC ellen, és a körkapcsolás során Szepesi György további nézőket hívott a Népstadionba, mert a kettős rangadón aznap csak 65 ezren lézengtek a lelátókon. (A másik meccsen a Vasas 4:1-re nyert az Újpest ellen, de azzal a fasorban sem volt a kispesti gálaműsorhoz képest.) Amikor a sérült Sándor, Göröcs és Albert nélkül így állt fel a válogatott támadósora Prágában, a honfitársainkat az előző évi Mundial negyeddöntőjében fájdalmas 1:0-lal kibuktató, majd vb-finalista csehszlovákok ellen: Bene, Rákosi, Machos, Tichy, Fenyvesi.
Amikor az öt fővárosi (valóban) nagy csapatban – a felsoroltakon túl – játszott még Novák, Mátrai, Dalnoki, Páncsics, Varga Zoltán, Kotász, Komora, Sipos, Nagy István, Káposzta, Várhidi, Sóvári, Solymosi, Zámbó, Ihász, Mészöly, Sárosi, Bundzsák, Farkas.
Muszáj merengeni: vajon hogyan fogalmazna Komlós mostanában? (Ez a mostanában már úgy harminc éve tart, és nincs elmozdulás – vagy ha van, az éppenséggel nem a kellő irányú – a jelenlegi dekádban sem, jóllehet annyi pénzt korábban soha nem ontottak a magyar labdarúgásba, amennyit 2011 óta árasztanak belé.) A kérdést azért is érdemes feltenni, mert hajdanán a televízió – a magyar érdekeltségű mérkőzéseken kívül – ritkán közvetített nemzetközi találkozót, újabban viszont minden mindenünnen látható és hallható. Ennélfogva egyhamar felfedezhető: amint két külföldi csapat játszik, nyomban alább hagy a riporteri áradozás, és még azoknál is előkerül a kritikai érzék, akiknél ez a hazai meccsek közvetítésekor még véletlenül, nyomokban sem mutatkozik meg. Ha az ember egy-egy NB I-es és BL-meccs alkalmával, kísérletképpen behunyná a szemét, úgy hihetné, a Mezőkövesd igazi klasszis csapat, megannyi labdaművésszel, a PSG viszont tele van ügyetlen emberekkel, akikért érthetetlen módon euró-százmilliókat fizetett ki a balga tulajdonos. Na persze, ha a katari kibic úgy konyítana a labdarúgáshoz, ahogyan nálunk, a megkérdőjelezhetetlen jártasság hazájában értenek hozzá! Akkor talán még a szörnyűséges Saint-Germainből is lehetne valami...
A summázat?
Pompásak ezek a közvetítések. Ezért azt javaslom: amíg ilyen gyengék a csapatok, ne rendezzenek bajnokságot, se mérkőzéseket. Csak közvetítsenek!
A rezümét megint nem én írtam, hanem Komlós tette közzé, még ötvenhat évvel ezelőtt.
