Kint a gyász, bent az ünnep; nagyjából ez a szimbolikus jelentése az Orbán-féle évértékelőnek. A külvilágot fekete lepellel választották el a NER haszonélvezőitől, de hogy biztosra menjenek, és ne kelljen a kormányfő udvartartásának egyetlen oda nem illő arcot sem látnia, még egy kordont is húztak a Várkert Bazár bejárta és a lepel közé - kétségkívül innovatív módon, autóbuszokból. De azért nem hagyták teljesen magára az utca népét; hangszórókon keresztül közvetítették a szónok beszédét, a vastapsot; hadd érezze mindenki, hogy odabent boldog, elégedett emberek veszik körbe a miniszterelnököt.
Pedig az emberek, idekint, többségükben valóban nem elégedettek. Sőt a fekete szín is indokolt; az a fajta lelkesedés, új utak keresése, a tömeg támogatása, amely az elmúlt év végét jellemezte, elillanni látszik. A gyászhangulat újra ráborulóban van a társadalom azon részére, amely elhitte: közel lehet a változás. Mert most azt kell tapasztalni, hogy nincs közel. Hiába díjazták sokan az ellenzéki pártok közeledését egymáshoz, hiába tűnt reménykeltőnek a sok-sok közös fellépés, az ellenállás – csakúgy, mint minden eddigi alkalommal – egyre csak lanyhult. A szakszervezetek kiállása hamisnak bizonyult, a civil társadalom korábban aktív része visszahúzódott, a pártok hívó szaváról meg ismételten kiderült, nem mozdítja meg az embereket.
Orbán megint jól számolt: nincs egységes bázisa a szembenállásnak, a kormánybuktatás nem reális elképzelés, a rossz, esetenként gyászos hangulat nem képes erővé transzformálódni. A rabszolgatörvény teremtette egység nem vált átütővé, pedig sokáig hihettük, hogy ezt már nem fogják megemészteni az emberek. De lám, elég volt az évértékelő, hogy szinte kimossa a tudatunkból, mi ellen küzdöttünk - tegyük hozzá: eredménytelenül – közel két hónapja. A nyilvánosság alig-alig foglalkozik ezzel a törvénnyel, helyét átvette az orbáni tematika. Folyamatosan az általa előadott csomag van napirenden, és noha már kiderült, hogy egy teljesen kidolgozatlan programmal állt elő, még a bírálatok is óvatosak.
Újra abba a helyzetbe jutottunk, hogy az ellenzéknek nincs mondanivalója, jóllehet a szemünk előtt veri szét a kormány a tudományt, az oktatást, az egészségügyet, löki még mélyebbre a sajtót. Sejtelemes mondatok hangzanak el a parlamenten belüli és kívüli ellenállásról, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mivel taszítják el a választókat a Fidesztől. Még a mozdulni képes, politikailag aktív emberek is visszasüppedtek a fotelbe, erősítve azt a képet, hogy az orbáni hatalommal szemben nincs mit tenni.
Pedig közeledik március 15-e, a szimbolikus térben a legforradalmibb ünnepünk, közeledik a még talán soha ilyen jelentőséggel nem bíró májusi európai parlamenti választás, és mégis: odalett az aktivitás. Nem látszik az az ügy, az a mondat, amely újra képes lenne mozgósítani, márpedig anélkül ennek a hatalomnak nyert ügye van. Csak éppen nekünk nincs nyert ügyünk. Élünk tovább ebben a hazug világban, búsulunk a gyászlepel előtt, és hallgatjuk a győztesek ünneplését.