A kilencvenes évek közepén nyitották rólam az első dossziét. Nem a klasszikus értelemben ugyan, de Blázsi néni bizonyos szempontból sokkal alaposabb munkát végzett, mint az akkor már nem is létező Szeku.
Ekkoriban kezdtem el kissé megkésve, huszonéveim derekán az egyetemet, Váradról Kolozsvárra költöztem, a nagyanyámhoz. A majdnem félezer éves bérház a főtértől pár percre állt a régi Lenin (még régebben: Kossuth) sugárút elején, a Sora nevű élelmiszerbolt mellett. Azóta sem laktam ennyire közel egy város szívéhez, lüktető, pezsgő középpontjához. Rövid séta után máris ott állhattam a ló farkánál (Fadrusz híres szobrának hátánál), az egyetemista évek legfőbb találkozási pontjánál. Félórányi várakozás alatt már annyi ismerős fordult meg a téren, hogy – közösségi oldalak és még buta mobilok híján akkor még így szereztük be a szükséges információt – már körvonalazódni kezdett az este: lazulás a Music Pubban vagy buli, filmet nézünk vagy szalmakrumplit sütünk válogatott társaságban. Élni kezdtem tehát az egyetemisták titkos, szülők elől elzárt életét.
Már ahogy én hittem. Blázsi néni ablaka stratégiai ponton állt, onnan be lehetett látni nem csupán a ház belső, zárt udvarát, de az emeleti gang teljes forgalmát is, kiváltképp a vele szemben fekvő lakást, a miénket. Nekem külön szobám volt, ahová esténként feltűnés nélkül be tudtam surranni, és hajnalban bárkit kiengedni, így elvileg a reggelinél már pókerarccal mesélhettem arról nagyanyámnak, hogy egész este a vizsgákra készültem. Ismeretelmélet, logika, pszichológia – úgy éreztem végre haszna is van annak, amit tanulok. Csak egyvalakivel nem számoltam: a nyugdíjas Blázsi nénivel, akiről a lánya gondoskodott, hetente főzött rá és bevásárolt, és aki így a napi egy dél-amerikai sorozatán kívül minden idejét a megfigyeléssel tölthette. Jelenlétét szinte alig árulta el valami, talán csak a függöny diszkrét libbenése. De ki figyelte volna árgus szemmel a szomszéd függönyét?
Sokáig nem is gyanakodtam rá. Csupán az tűnt fel, hogy a nagyanyám kérdései egyre pontosabbak az estékkel kapcsolatban, egyre kajánabbul közelednek az igazsághoz. Egy nap nem is bírta ki. Megint a tanulás nehézségeit ecseteltem érzésem szerint igen élethűen, hogy egyre több mindent kér a tanár a vallásfilozófiai szemináriumokhoz, egyre több mindent kell olvasni és kijegyzetelni. És nem szőke véletlenül ez a tanár, szegezte nekem a kérdést nagyanyám némi hümmögés után. Meredten néztem a tányéromra. Száguldottak a fejemben a gondolatok. Talán nem voltam eléggé elővigyázatos? Túl sok hajszál maradt a párnán? Mi buktatott le? Nagyanyám vigyorgása semmiről sem árulkodott. Végül megegyeztünk, ő nem szól semmit az én léha életmódomról anyáméknak (igazából élvezte is, hogy milyen lókötő unokája van), viszont én egy vizsgát sem szórok el, nem lesz pótszesszió ősszel. Ezek után a csajozás mellett néha nekem is tanulnom kellett, egyáltalán nem bántam, ha az épp esedékes barátnőm is hozta magával a jegyzeteit. Kénytelen voltam belehúzni.
Annak érdekében, hogy kifogjam a szelet a vitorlából, a fontosabb jelölteket be is mutattam neki, s amíg ők csevegtek, én visszavonultam tanulni. Zseniális húzás volt: a lányok értékelték a gesztust, a komoly kapcsolat jelének vélték, nagyanyám egyre kevesebbet kérdezősködött, én meg sorra pipáltam ki a vizsgákat. Néha már hárman reggeliztünk. Az viszont továbbra sem hagyott nyugodni, hogy honnan tudja nagyanyám, hogy mikor érkezem az egyetemről, s mikor indulok, kik jönnek fel hozzánk meccset nézni, és honnan értesül a szomszédok intim és más ügyeiről, honnan veszi, hogy Rodica férje végleg otthagyta a családját, és Reginánál kell keresni a postaládából rejtélyes módon kihulló magazinokat.
Isten szeme mindent lát, mondhattam volna én is Tar Sándorral együtt, de hiába jelent meg épp ekkoriban A mi utcánk, a zseniális novellafüzér csak a kilencvenes évek végén jutott el hozzám, s akkor Blázsi néni a Teremtő akaratából már befejezte tevékenységét. Tar utcájának nyugalma akkor bolydult fel igazán, amikor Papp Terka hirtelen ötlettől vezérelve távcsövet vett magának a piacon, s a dombra épült háza padlásáról mindenhová belátott.
Amikor Blázsi néni meghalt, úgy tűnt, az én életem egy – pontosan adatolt – része is odavész. Akkor már tudtam, hogy Istennek időnként több szeme is lehet, amíg végképp meg nem vakul. Ma már inkább önkéntes alapon megy a „megfigyelés”. A mai Blázsi néni pár kattintással tudna meg mindent az alanyairól, sőt azok baráti köréről: mit ettek és milyen vendéglőben, hol nyaraltak és kivel stb. Az életünk mai szakasza már lementhető és majdhogynem titoktalan. Nincs különösebb meglepetés, nem süllyed el semmi. Nincs vesztenivalónk, örökké élhetünk kinyújtózva egy pendrive-on. Csak épp az egykori megfigyelők nagyon is valóságos magányáról tud keveset ez az új világ. Arról, hogy hiába élte egyszerre több ember életét is Blázsi néni, a nagyanyámon kívül senki sem állt vele szóba. Vagy, hogy a maiak is értsék: hiába jelölte be nap mint nap a világot, az néma maradt. Az istennek sem jelölte vissza.