Robert Peary iszonyatosan csalódott és dühös volt. Elrontották élete nagy napját, amelyre oly régóta készült. Sarkvidéki expedíciójáról visszatérőben a híres amerikai felfedező-mérnök már meg is fogalmazta fellengzős és öntömjénező mondatait arról, hogy a világon elsőként eljutott az Északi-sarkra. Azért kötött ki a kanadai partoknál, Indian Harborban, 1909. szeptember 6-án, hogy világgá kürtölje a szenzációt. Ám a civilizáció utolsó posztján, a helyi távíróállomáson lesújtó hír fogadta: megelőzték. Régi riválisa, Frederick Cook négy nappal korábban jelentette be, hogy meghódította az Északi-sarkot.
A párviadal
Cook, az orvosból lett népszerű utazó Koppenhágában ünnepeltette magát, de Peary nem hagyta annyiban. A két korábbi partner szenvedélyes vitába bonyolódott, az amerikai sajtó örömére. A nagy lapok közül a New York Times Peary pártját fogta, a Herald viszont Cookét. A közvélemény inkább Cook felé hajlott, nem mintha az emberek értették volna a helymeghatározáshoz használt szextáns működését, de a doktor jobb megjelenésű, kellemesebb modorú és fiatalabb is volt vetélytársánál. Csak a szavahihetőségével voltak bajok. Állításait nem tudta bizonyítani, ellentmondásokba keveredett az őt kísérő grönlandi bennszülöttekkel. Aztán kiderült, hogy korábbi sikere, az alaszkai Mount McKinley csúcsának megmászása hamisítás volt. (Azt a kisebb magaslatot, ahol a fotói készültek, máig Fake Peak, azaz Hamis csúcs néven jelölik a térképek.)
A lejtőn nem volt megállás. Kitüntetéseit visszavonták, Cook elbujdosott. később egy ingatlanügy miatt perbe fogták, és csalásért börtönbüntetésre ítélték. Évtizedek múltán, a halálos ágyán is kitartott amellett, hogy nem hazudott, tényleg eljutott az Északi-sarkra – de már nem hittek neki. A párviadalt Peary nyerte, ő aratta le a vágyott dicsőséget. Ellentengernaggyá léptették elő, ünnepélyes köszönetet mondott neki a washingtoni Kongresszus, a Felfedezők Klubjának elnökévé választották. Számos díjat kapott külföldön is, köztük a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmét.
A harcsabajszú Peary különös figura volt. Nagy tudású, kitartó és vakmerő, ugyanakkor megszállott, hiú és öntelt. Hitt a fehér ember felsőbbrendűségében, mégsem szégyellt tanulni az inuit (eszkimó) őslakóktól. Tőlük lesett el mindent: rozmárra vadászni, iglut építeni, egyszóval megélni a jég hátán. Ellenezte, hogy kereszténységre térítsék őket; azt mondta, nem szabad háborgatni idilli világukat, ahol ismeretlen a bűn, az alkohol és a szerencsejáték. Szívesen élt közöttük, az sem szegte kedvét, hogy lábujjai lefagytak. Feleségét, Josephine-t alig látta, házasságuk első 23 évéből csupán hármat töltöttek együtt. Eszkimó asszonyától, Aleqasinától ezalatt legalább két gyermeke született.
Peary utolsó esélye
Egyetlen bizalmasa fekete szolgája, Matthew Henson volt. Húsz éven át mindenhová elkísérte, végül már elválaszthatatlan társak voltak az egymást követő sarkvidéki expedíciókon. Hensont érte a megtiszteltetés, hogy az utolsó, 1909-es utazáson egész végig a főnökkel tarthatott, a többi segítőt hátrahagyva az alaptáborban. Szép baráti gesztus – bár rossz nyelvek szerint Peary azért döntött így, mert nem akart osztozni a hírnéven egy másik fehér emberrel. A szolga viszont nem volt jártas a navigációban, csak ment a gazdája után, így azt sem tudta hitelt érdemlőn megerősíteni, meddig jutottak. És ez kellemetlen volt, ugyanis Peary teljesítménye szintén kétségeket ébresztett.
Azóta modern eszközökkel végzett rekonstrukciók és számítások támasztották alá a gyanút. Bizonyosra vehető, hogy Pearyék sem érték el az Északi-sarkot. Nem meggyőző, hogyan térhettek volna vissza a táborban várakozó társaikhoz 16 nap alatt a sarkról, ha az odaútjuk 40 napig tartott. Elszámolta volna magát a tapasztalt felfedező? 52 éves volt hetedik arktiszi misszióján. Joggal gondolhatta, hogy ez az utolsó esélye arra, amire feltette az életét. De azt is tudta, hogy ha még sokáig küszködik a fagyos óceánon, jön az olvadás, és odaveszik. Mi mást láthatott volna kilométerekkel távolabb, azon a fiktív ponton, mint amit amúgy is látott maga körül? Torlódó jégtáblákat, hasadékokat, rideg pusztaságot. Hihetőbb, hogy röviddel a cél előtt Peary kénytelen volt visszafordulni, de nem bírta beismerni a kudarcot.
A sors fintora, hogy ilyen kalandos előzmények után elsikkad a vitathatatlan elsők története. Az Alekszandr Kuznyecov vezette szovjet-orosz csapat 1948-ban érte el az Északi-sarkot – ez megbízhatóan dokumentált, mégis csak lábjegyzetekben emlékezik meg róla az utókor.
Mussolini és a kannibálok
A Peary–Cook párviadal után az első világháború forradalmasította a repülést. Új kihívás adódott: hajó, kutyaszán és sítalp helyett a levegőben eljutni az Északi-sarkra. Egy újabb amerikai, Richard Byrd haditengerészeti pilóta 1926-ban közölte a világgal, hogy a Spitzbergákról felszállva, Fokker gépén, 15 óra 47 perc alatt elsőként célba ért. A folytatást már ki lehet találni: ő sem mondott igazat, sosem jutott el odáig. A saját, hagyatékában fennmaradt naplója buktatta le a halála után (1957). A gondosan vezetett repülési adatok jócskán eltérnek attól, amit utóbb úti jelentésében a National Geographic Societyval osztott meg. Állítólag a másodpilóta, Floyd Bennet is beismerte magánbeszélgetésekkor, hogy nem sikerült a sark fölé szállniuk.
Azért nem minden kísérlet volt kamu. Még ugyanabban az esztendőben egy kormányozható léghajó érte el az Északi-sarkot, fedélzetén a norvég Roald Amundsennel, a Déli-sark meghódítójával (lásd keretes írásunkat), az amerikai Lincoln Ellsworth-szel és az olasz konstruktőrrel, Umberto Nobilével. Ez hatalmas, világra szóló siker volt – csak Mussolini viselte rosszul, hogy az olasz részvétel túl kevés elismerést kapott. Így hát a római fasiszta kormányzat nagy felhajtással újabb expedíciót szervezett (1928). Csakhogy a külön erre az alkalomra épített léghajó, az Italia elnehezült a ráfagyott párától, és lesüllyedve a felszínnek csapódott.
A túlélőket példátlan nemzetközi akcióval kutatták fel, amelyről részletesen beszámolt a világsajtó. Végül csaknem két hónap után, orosz jégtörővel mentették ki őket egy jégtábláról. Viszont elmaradt a happy end: eltűnt a legendás Amundsen, aki önként indult a bajba kerültek keresésére, pedig tudott volt, hogy közös útjuk óta nem szíveli Nobilét. A közvélemény Amundsent gyászolta, és a felelőtlen olaszokat hibáztatta a haláláért. Ráadásul elterjedt, hogy az éhes olasz léghajótöröttek megölték és megették a legénység egyetlen külföldi tagját, egy Malmgren nevű svéd meteorológust, akinek a földi maradványai sohasem kerültek elő. A Duce tajtékzott, a diadalmasnak megálmodott Italia-expedíció szégyent hozott rá.
Egzotikus szelfi
Az északi-sarki repülő figurája popkulturális ikonná vált, helyet követelt magának az irodalomban is. Ilf és Petrov Aranyborjú című szatirikus regényének (1931) szereplője Szevrjugszkij (beszélő név: Északdéli). Miközben világszerte ünneplik a hős szovjet pilótát, odahaza a többi lakó kiakolbólítja a közös társbérletből, mert a házirend szerint nem maradhat távol két hónapnál tovább az ingatlantól. Ez persze csak fikció, de sokat elárul arról a világról, ahol született. Ahogy Osztap Bender, a nagy kombinátor mondaná – maga is a nevezett társbérlet lakója a regényben –, talán éppen ebben rejlik a darócgúnyások nagy igazsága.
Manapság már nehéz hírnevet szerezni a zord arktiszi vidéken, az elsőségeket kipipálták, bár Paul Dowswell brit író találóan megjegyzi, behunyt szemmel, anyaszült meztelenül és pandamackóval még senki sem járt az Északi-sarkon. Ez is csak idő kérdése, ha így megy tovább. Az extrém kihívásokat kereső norvég Børge Ousland mesélte, hogy amikor az orosz partoktól Kanada felé tartva (rekordkísérlet!) a nevezetes földrajzi ponthoz ért, meglepetésére kisebb csődület fogadta. Egy különgépes turistacsoport fényképezkedett éppen. Az interneten tucatnyi cég hirdet egzotikus utazásokat az Északi-sarkra, egy-két szelfi erejéig. Potom 30 ezer dollárért bárki foglalhat helyet a nyári túrákra. De vigyázat: lódítani többé nem érdemes, a GPS-koordináták úgyis mindenkiről elárulják, merre jár.
