Valami más
Négy éve már, hogy kimosták apám
ágyneműjét, kitisztították a fekhelyét,
majd mindent visszaraktak a helyére.
Az avarbarna párnákat és az ágyneműt is.
Minden húsvétkor elvégzik a rituálét.
Mióta meghalt nem aludt ott senki.
De most itt alszom, a gyerek miatt
nincs hely a régi szobámban. Hiába tiszta
apám ágya, négy év után is érzem
az inzulin fémes illatát. Vajon vele
álmodom? Nem álmodtam vele.
A szoba poráról álmodtam. Vastagon
rakódott le, mintha nem lenne több
pornak hely. A tárgyakba hatolt,
hogy az anyaguk helyébe lépjen.
Az ágyra feküdni – mintha félig fejfújt
matracon hasalnék a földvári strandon,
dél van, és úgy tűnik a végtelen nem
az északi parttal kezdődik, hanem
a város végi utolsó villanyoszloppal.
Sosem láttam apámat strandon, nem
járt ilyen helyekre, anyám is csak
néhányszor volt a gyulai medencében.
Apámat csak dolgozni láttam.
Számára minden munka volt.
Feküdni az ágyon és gyógyulni,
ugyanúgy munka, ahogy
munka megépíteni a zsírszürke
felhőkbe nyúló füstölő kéményét.
Nem jelent meg álmomban, pedig
hattyús díszpárnáját raktam a fejem
alá. Talán láttam hattyúkat, és tavat is.
Vagy az érparti kacsákat,
ahogy kerülgették a szivattyút.
Egy árnyékot is láttam, megpróbált
a fodrozódó vízre telepedni, de ő
sem apám volt. Valami más lehetett.