Misi rajongott a futásért. Pilincka lábai úgy repítették, mintha szárnyak lennének.
Lehetett testnevelésóra vagy csak a szokványos udvari rohangálás: a futástól a gyomrában azonnal szétterjedt a könnyűség.
A bensője vitte előre. Az vitte a magasba.
A legjobban azt szerette, ha tavasszal vagy ősszel futhatott. Fényrácsos kerítések mellett vagy a fák napluggatta lombjai alatt. Iszkolhatott az iskola folyosóján is, a lényeg voltaképpen mindig az volt, hogy rézsútosan zuhanjak lába elé a fények. Mert ha igazán ügyes volt, és pontosan célzott, akkor úgy tudott belerúgni ezekbe a sugarakba, hogy labdákká álltak össze, melyek ragyogó gömbökként gurultak előtte tovább.
Gurultak a fénylabdák, peregtek sugaraik, ő pedig azt gondolta, igen, végre visszatalált a gyerekkorba. Hiába volt már eleve ott.
Ha Jutka nénit osztották be folyosói ügyeletbe, Misinek résen kellett lennie. Nem lehetett csak úgy ragyogást rugdosni. Repkedni a gyerekkorban, mint egy fényőrült éjjeli lepke a lámpa körül.
Leginkább lesunyt fejjel kellett végigmenni a folyosón, mindenféle szaladás nélkül, fájdalmasan lassan.
Osztálytársai és a szülei is Misi lelkére kötötték: ne nézz a szemébe, Jutka néninek még a szemébe sem nézhetsz bele, úgy köszönsz, hogy tekinteteddel a földet pásztázod. Olyan vagy, mint egy árnyék, csak éppen nem fekete, hanem Misi-színű, megértetted?
Semmi fényfoci, rendben? Ez a nő egy állat.
Misi tudta, hogy az, őket is tanította.
A tanárnő hosszú évek kínos pedagógiai kudarcainak eredményeként rendíthetetlen szorgalommal vegzálta a diákokat. Tisztában volt vele, hogy rég nem kap tiszteletet a gyerekektől, egyszerűen nem kaphat, hiszen már nem más, csak üres váz, eldeformálódott tanári öntőforma.
Saját tehetetlenségének bábjaként vergődött az iskolában, egyre aljasabb nevelési módszereket alkalmazva, mind esetlenebb igyekezettel a hatalom megszerzéséért.
Az üvöltözés, rugdosás, pofonosztogatás olyan természetességgel áradt belőle, mint más tanárból a dicsérő szavak. Észre sem vette a lelkébe fagyott részvétlenséget.
– Büdös bunkók! – ordított az A osztállyal, amelyik különösen lázadó gyerekek csapatából állt. Érthetetlen pökhendiséget hoztak otthonról, valami vidám flegmaságot, melyen sehogy sem talált fogást Jutka néni.
Igaz, amikor az egyik állandóan rohangáló kisfiú, Misi felé rúgott, mert zavarta a gyerekből jövő optimista energia, látta az osztályon, hogy megszeppent.
– Á, tehát ilyen, ha valakire felnéznek! – gondolta magában.
Aztán tovább morfondírozott.
– Úgysem mondják el otthon, mit történt, se a büdös bunkózást, se a rugdosást, vagy ha igen, akkor is megvéd engem az igazgató. Úgysem tesznek feljelentést! Hiszen az osztály hatodikos, a gyerekek közül sokan felvételiznek, a szülők nem mernek hőbörögni, csak azt nézik, hogy a gyereknek jó jegyet adjak, és átvegyék.
– A gyerek amúgy is a legbosszantóbb dolog, ami előfordulhat egy iskolában – zárta le magában a gondolatmenetet Jutka, majd kinézett az ablakon. A tavaszi fény irritálta a bőrét, rángani kezdett tőle az arca, mint mindig, ha egy természeti jelenség a boldogságra emlékeztette.
Jutka nem is vette észre a lábánál reszkető kisfiút.
Misi állt ott halálra váltan, nem is annyira a rúgástól remegett, hiszen a tanár lába elől végül bravúrosan kitért. Megszokta már Jutka támadásait, úgy volt vele, mint a többi gyerek: olyan, mint egy csapat éhes darázs, amely a nyári dinnyeevés kötelezően elviselhetetlen kelléke.
A kisfiút más háborította fel.
Ugyanaz a fény, mely a tanárnőt irritálta, őt elvarázsolta.
Letaglózva bámulta a folyosón a tündöklést. Ilyen hatalmas világosságot még sohasem okozott a tavasz. Ekkora fénybe még soha nem rúghatott bele. És a tanárnő miatt hozzá sem érhetett a lábával.
Aztán eszébe jutott az a sok fröcsögő mondat, amit Jutka néni eddig az osztálytársai fejére szórt. A büntetésdolgozatok, kegyetlenkedésből adott egyesek, beírások. És a fülbe süvítő gyalázkodások, amiket évek óta el kellett viselniük.
Misi csak állt az asszony mellett, aki hirtelen testesített meg számára minden sötét erőt, mely az ártatlanságot és a gyengeséget akarja leigázni, és a fiú próbált lefelé nézni a földre, tényleg megpróbált lefelé nézni.
De a tekintete elszakította magát a padlótól.
Az orra is egyre feljebb emelkedett, míg végül a lesunyt fejtartásból egy ádáz harcos fejtartása lett.
És ennek az ádáz harcosnak muszáj volt valami fegyver után néznie.
De nem volt nála.
Csak egyfajta ősi, furcsa fegyver.
Így történhetett, hogy Forró Mihály hatodikos tanuló egyszer csak minden bátorságát összeszedve arcon köpte Barita Jutka tanárnőt az iskola földszinti folyosóján.
Mire az iskola legszívtelenebb tanára sírógörcsben tört ki, és térde zuhanva ölelgetni kezdte a fiút.
Mindenki megkövülten nézte a jelenetet.
Misi lerázta magáról a nő karjait, óvatosan hessegette el az ölelést, mint egy mohó darázscsapatot a dinnye mellől.
Csak ment, csak ment a folyosón a nagy fények felé.
Hallott ugyan még néhány szót, mintha a tanárnő ilyesmit dünnyögött volna:
– Mindig az arcomra csinálta, mindig oda, és én olyan kicsi voltam, olyan kicsi… – de a kisfiú nem értette a szavakat, mint ahogyan az sem jutott el hozzá, hogy két tanár felsegíti a zokogástól és saját emlékeitől didergő Jutkát.
Misi nem hallott, nem látott semmit.
Pontosabban látni látott.
Egy óriási napsugarat a folyosón, egy irtózatos szikrasávot, melyből a világ leghatalmasabb fény-focilabdája lehet, ha elég ügyesen és technikásan rúg bele.
