Teljesen példa nélküli az, hogy Ferenc pápát milyen belső támadások érik. A Wikileaks a múlt héten – vélhetően konzervatívok által – kiszivárogtatott dokumentumai is megerősítik, hogy az amerikai Raymond Leo Burke bíboros által fémjelzett tradicionalisták folyamatosan áskálódnak a katolikus egyházfő ellen. Ennek meg is van az eredménye: a vatikáni reformok lelassultak, s a pápa is kénytelen időnként gesztusokat tenni, például a cölibátust vagy az abortuszt illetően. Ferencet amiatt is támadják, mert egyesek szerint nem tett meg mindent a papok által elkövetett szexuális visszaélések feltárásáért; hiába, hogy ezek az esetek nem az ő pápasága alatt történtek, ráadásul e tekintetben közvetlen munkatársai segítségére sem igazán számíthat.
A konzervatívok legnagyobb félelme az, hogy Ferenc pápa befogadó egyházat akar, miközben a bíborosok, püspökök között is jónéhányan éppen a kirekesztés kultúráját hirdetik. A pápa hétről hétre figyelmeztet arra: bánjunk emberségesen a menekültekkel. Ám a humanizmus szitokszó a jobboldali populisták körében. Ferenc azonban vallási vezető, és nem politikus, nem retten meg attól, ha a közvélemény-kutatások szerint néhány százalékkal csökken a népszerűsége. Megy előre a maga útján, a világ lelkiismereteként lép fel. Azt teszi, amit a katolikus egyház fejétől remélhetünk, elvárhatunk.
Az ökumenizmus terén is történelmi tetteket vitt véghez. 2016-ban, a reformáció emléknapján a Lutheránus Világszövetség rendezvényén hirdette: a katolikusok és a protestánsok egy tőről fakadnak. A héten az Egyesült Arab Emírségekben is azt kereste, ami a katolikusokat és a muzulmánokat összeköti. Történelminek nevezhető az a nyilatkozat, amelyet az Al Azhar egyetem főimámjával közösen írtak alá: elhatárolódtak az Isten nevében elkövetett gyilkosságoktól, a gyűlöletkeltéstől.
Vannak, akik a pápa megbékélést célzó gesztusait egy „demens vénember” hóbortjának vélik. Ám a történelem előbb-utóbb igazolni fogja, hogy Ferenc pápa Szent Péter egyik legméltóbb utóda.