Nagyanyám szigorú, büszke asszony volt. Csak homályos emlékképeim vannak róla, ahogyan vakon naphosszat üldögélt a fotelban, és ha meglátogattuk, mindig oda kellett tartanom a fejemet, hogy körbesimogassa – vagy ahogyan apám mondta: megnézze – az arcomat. Budapest első bombázásának órájában vakult meg, egyik pillanatról a másikra. De ezt is jól viselte, mint minden megpróbáltatást, amit rámért az élet, meg az öt gyerek felnevelése. Voltak jómódú és nyomorúságos éveik, attól függően, jól ment-e nagyapám kovács műhelye, vagy éppen mindenüket elvitte a világválság. Egy fillér nyugdíja sem volt, a háborút túlélő gyerekei tartották el.
Innen nézve ma nagyon kockázatosnak tartom azokat a népesedéspolitikai terveket, amelyekről egyre többet hallani: a nők szüljenek jó sok gyereket, és vállalják a főállású anyaságot. Hiszen nagyon nem mindegy, milyen feltételek között lehet igénybe venni a gyermeknevelési támogatást, ahogyan ezt hivatalosan most nevezik. Ahhoz, hogy működjön, és valóban alternatívát jelentsen a több gyermeket választó nőknek a „tűzhely” és a „karrier” között, aligha elegendő a mai fizetséget, az öregségi nyugdíj legkisebb összegét felkínálni. Egy minimum három gyermeket vállaló családnak az a 28500 forint, amit most erre a célra igényelni lehet, a hidegvízre sem elég. Ebből a pénzből kellene ma a gyerekeket iskolába járatni, etetni, öltöztetni, és persze a család rezsiköltségei egy részét is minden hónapban kipengetni, ha nem akarnak utcára kerülni. Ez csak azoknál működik, akiknél a magas jövedelmű családfő „megengedheti” a feleségének, hogy csak a gyerekekkel foglalkozzon.
Bizonyos változásokról persze hallani: a hivatalos szülőség esetén nettó 250 ezer forintról szólnak a hírek, ami a jövőben akár vonzó alternatíva is lehetne. Ám a főállású anyaság még így is veszélyes csapda. Ugyan a jogszabályok lehetővé teszik, hogy most a 28 ezer forint mellett valaki hetente 30 órát dolgozzon, otthonából távmunkázzon, valamilyen szinten kapcsolatban maradjon a korábbi munkahelyével, feltéve, ha erre a másik oldalon is talál fogadókészséget. Ha nem? Akkor az anyáknak 10-18 év után, amikor felcseperednek a gyerekeik, rá kell ébredniük, hogy a szakmai ismereteik megfakultak, diplomájuk, szakképzettségük értéktelenné vált. A munkaadók sem rajonganak a nagycsaládos alkalmazottakért, arról nem is beszélve, hogy túl a negyvenen, közel az ötvenhez biztosan nem kapkodnak majd értük a hr-esek.
Ma még sok a nyitott kérdés. A jelenlegi körülmények között a segély nem nyugdíjalap, s hogy változik-e majd a helyzet, ha bevezetik az átlagfizetést, ki tudja? A szülőként töltött évek is beszámítanak a nyugdíjba? Egyáltalán lesz-e majd az államnak gondja és pénze arra, hogy évtizedek múlva valamilyen ellátást tudjon biztosítani az időseknek? Vagy csak reménykedhetnek abban, hogy a párjuk mellett öregednek meg, és nem kell özvegyként tengődniük idős korukban?
Vagy bízhatnak a gyerekeikben, ahogyan a nagyanyám tette öregen és vakon. Feltéve, ha a fiatalok időközben szét nem szélednek a világban.