A 2010-es fülkeforradalomként aposztrofált második rendszerváltás – vagy „visszarendeződés”, kinek, hogy tetszik – után folyamatosan kialakuló orbáni államberendezkedést az utóbbi időben számos elemző, politológus próbálta leírni, és a legkülönbözőbb elnevezésekkel illetni. A szerzők megnevezése és a teljesség igénye nélkül a szakirodalomban és publicisztikákban az alábbi kifejezésekkel találkozhattunk: illiberális, irányított, (fél)demokrácia, kívülről korlátozott hibrid rendszer, versengő (kompetitív) autoriter rezsim, félfeudális uradalom, posztkommunista maffiaállam, plebiszciter vezérdemokrácia, de voltak, akik egyenesen diktatúrát, nyíltan antiszemita és fasiszta rezsimet kiáltottak.
A függetlenség látszata
Az elemzések áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a szerzők abban nagyjából egyetértenek, hogy az új típusú autoriter rendszereket – nem csupán a magyar változatát – nem lehet a XX. századi „klasszikus” diktatúrákkal azonosítani. Annak ellenére sem, hogy lényegi elemeik – úgymint: egy szűk csoport totális egyeduralma, akaratának és a közjavak feletti rendelkezésének korlátlan érvényesülése, a hatalom, a hatalmi ágak centralizálása, minden eltérő gondolat, vélemény elhallgattatása, a rendszer minden kritikusának, ellenfelének megregulázása – megegyeznek. A legfontosabb jellemzőjük, hogy valamennyien többé-kevésbé, de működő demokráciákból nőttek ki, a kormányzó erők választások útján szerezték meg a hatalmat, ha nem is a társadalom abszolút többségének támogatottsága mellett, hanem inkább a legnagyobb kisebbségként.
A legfontosabb „újításuk”, hogy ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”). Parazitaként telepedtek rá a törvényhozás, a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a rendfenntartás szerveire, a tájékoztatás eszközeire, átvették ezek teljes irányítását, és a tisztogatások után átprogramozták őket, így ezután nem eredeti funkciójukat látták el, hanem egyedül a hatalom kiszolgálása és fenntartása lett a feladatuk – természetesen formálisan fenntartva függetlenségük látszatát, így legitimálva a fennálló rendet. A parlament, az adóhivatal, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség stb. fokozatosan egy totális, mindent átszövő, centralizált, irányító, ellenőrző és megtorló államszervezet automatikus gépezetévé alakultak át, melyeket szó szerint egy központból „(kézi)vezérelnek” közvetlenül, azonban nem nyíltan, hanem a megörökölt hivatali utakat látszólagosan betartva.
Így kívülről azt láthatjuk, hogy a parlament ülésezik, a rendőrség és az ügyészség vizsgálódik, az adóhivatal is résen van, és a média is folyamatosan pártatlanul tájékoztatja a közvéleményt minden őket érintő dologról. A hatalom fenntartásáról és legitimálásáról szabályosan és törvényszerűen időről-időre megtartott – ám saját szájuk íze szerint átszabott törvényekkel egyenlőtlen feltételeket biztosító – választásokkal gondoskodnak, arra kellően ügyelve, hogy a hatalmi pozíciók sehol ne rendüljenek meg komoly mértékben, de azért itt-ott megengedve némi, patikamérlegen kimért ellenzéki áfiumot, mint a demokratikus versengés kézzelfogható bizonyítékát, sőt, a biodíszlet megtartása érdekében esetenként még titokban támogatva is. A választások, melyek kimenetele e rendszerekben nem lehet kétséges, és ennek biztosítására megfelelő szabályrendszer, intézkedési tervek és persze anyagi források állnak rendelkezésre (nem beszélve a lakájosított média adta lehetőségekről), ilyenformán csupán előre lefutott „szavazássá” degradálódnak, melyekben csupán az arány lehet kérdéses, azonban ezzel is betöltik egyetlen feladatukat, az újbóli, nép általi korlátlan felhatalmazás látványos demonstrálását. Mindez egy közösnek titulált érdek, a nemzet, a haza felemelkedése céljából, azonban e fogalmakat és tartalmukat szintén a hatalom, és annak legfőbb letéteményese, a vezér határozza meg. Ezt a rendszert én leginkább monokráciának nevezném, mint a demokrácia egy torzult, a pluralizmust elvető, a hatalmi ágakat de facto összeolvasztó, vezérelvű monolitikus államszervezetre épülő mutációját.
Szabadság helyett szabottság
A monokráciában a szabadságot minden területen a hatalom általi „szabottság” váltja fel. A totális diktatúrákban a tiltás dominál, itt viszont a tűréshatár aktuális mértékéhez illeszkedő engedékenység. Az előbbiben a tényleges vagy vélt ellenállásért, a rakoncátlankodásért fizikai megtorlás, a monokráciában „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítés, teljes kiszolgáltatottságba taszítás jár (elég a karaktert meggyilkolni). Lehet kritizálni, „szidni a rendszert”, tüntetni – természetesen korlátozottan -, népszavazást kezdeményezni, persze mindezek teljesen eredménytelenek, érdemben semmi sem változik.
A hatalom az élet minden területére rá akar telepedni, így a privát szféra mélyebb rétegeibe is be akar hatolni, és mindenütt meghatározni, mit és meddig lehet tenni. Számára a veszélyt éppen azok a személyek, körök, csoportok, szervezetek jelentik, melyekre nincs befolyással, melyek működési kereteit, határait nem tudja megszabni. Nem véletlenül a legfőbb ellenség a civil – mint a többit folyamatosan kontrollálni hivatott ötödik hatalmi ág –, mely nem tud, és nem is akar beilleszkedni a hatalmi piramisba, az ő lételeme az a függetlenség, mely a monokráciák antitézise. Ennek feloldására a monokrácia egyetlen kísérlete kormányhű álcivil szervezetek létrehozása, majd ezeknek a civil világ letéteményeseiként való kezelése.
A szabottság az emberek tájékozódásában érhető leginkább tetten. A cenzúra (valamint az ebből törvényszerűen kialakuló öncenzúra) és az álhír-gyártás mellett az állami propaganda mindent túlharsogó egyeduralma biztosítja az átlagemberek teljes és folyamatos agymosását, de emellett – szintén a totális diktatúrával ellentétben – megengedett néhány kritikus sajtótermék, televíziós csatorna, rádió, internetes hírportál működése. Azonban a hatalom ezeket is folyamatosan felügyeli, és ha túlságosan kínos üzelmekről számolnak be, netán túlzottnak ítélt tényfeltáró aktivitást mutatnak, akkor nem marad el a bosszú, és a kérdéses médiumot bármilyen eszközzel elhallgattatják vagy „átnevelik”.
A szabottság érvényesül a törvényhozás menetében is. Az ellenzők (én a hazai viszonyokat és tevékenységüket minősítve, így, többes számban említeném az ellenzéket) a monokrácia elengedhetetlen kellékei. Folyamatos jelenlétükkel legitimálják a kormányzatot, másfelől diszkreditálják saját magukat. A választásoknak újra és újra, hiú reményeket táplálva nekirugaszkodnak, morogva ugyan, de egyfelől elfogadva a hatalom egy személyben ellenfél, rendező és bírói mivoltát, másfelől, saját magukat becsapva egymás ellen is küzdve a minél több mandátumért, mintha ez bármit is jelentene a monokráciában. Itt ugyanis – szemben az arányos demokráciával, ahol a relatív nagyobb támogatottság, és így jelentősebb képviselet növeli az ellenzék érdekérvényesítő képességét – a parlamenti patkóban a különböző pártok szavazati arányát nem százalékban, hanem kerekítve, egész számokban mérik, ami a mindennapok gyakorlatában mindenkor kormánypártok-ellenzék 1:0-at jelent. S bár az ellenzők ezt rendszeres szóvá teszik, a baj az, hogy ezt éppenséggel „bent” és nem „kint” teszik, így ezzel a tudathasadásos (együtt)működéssel nem csak hiteltelenné teszik magukat, hanem a 22-es csapdájába kerülve a monokráciával szembeni hathatósabb fellépés erkölcsi alapjait is elveszítik. Hiszen nem szállhatnak szembe nyíltan a hatalom képviselőivel úgy, hogy annak legitimitását megkérdőjelezik, ha közben másnap utcakövek helyett törvénymódosításokkal bombázzák őket. Az ellenzék idomítása a nyílt megtörés helyett a monokráciák stabilitásának egyik biztosítéka.
Magán közjavak
E rendszer egy másik alapvető jellemzője a sajátos tulajdonviszonyok kialakítása. A demokratikus berendezkedésű országokban – ahol az egyéni szabadságjogok mellett a tulajdon szentsége mindennek az alapja – élesen elválik egymástól a magán- és a köztulajdon. A monokráciában a korlátlan felhatalmazást nyert, illetve a választások megnyerését ennek tekintő hatalom úgy véli – és ezt nem is titkolja, sőt, nyíltan hirdeti –, hogy a közjavak felett is korlátlan, és senki által nem ellenőrizhető rendelkezése van. Az állami vagyontárgyakkal való gazdálkodás, adók kivetése és elköltése, a közpénzek, külföldi támogatások felhasználása vagy éppen szétosztása a hatalom birtokosának kizárólagos joga, éppen úgy, mint a magántulajdonban levő vagyontárgyak esetleges kisajátítása, vagy másra való átruházása.
Magyarán e köz- vagy magánjavak bármikor konvertálhatóak egymásba – természetesen a szükséges jogi háttér törvényhozás általi automatikus generálása, vagy közbeszerzések, állami hitelekből történő vásárlás, stb. révén. Így a monokratikus vezetés, és az őket körülvevő oligarcha-réteg számára bizonyos javak, ingóságok és ingatlanok, jövedelmek függetlenül azok eredetétől, formális tulajdonosuktól, számukra szabadon birtokolhatók, azokkal megkötések nélkül rendelkezhetnek. Ez olyannyira gyakorlattá és belterjessé vált, hogy sok esetben már nem is lényeges, hogy jogilag a kérdéses javak éppen magán- vagy köztulajdonnak tekinthetők-e. A monokráciában tehát megjelenik a „magán közjavak” fogalma. Mindez a monokrácia egyik talpköve is, hiszen ezek a tulajdonosok, birtokosok, haszonélvezők hierarchikus rendben helyezkednek el, így függővé is váltak egyúttal, hiszen a hatalomban való bárminemű változás nemcsak pozíciójuk, hanem vagyonuk elvesztésével is járhat.
A monokrácia természetének még számos vetületét lehetne boncolgatni, azonban erre terjedelmi okokból nem tudunk kitérni. Ahogy az is megérne egy külön elemzést, hogy a monokrácia miként tudott Magyarországon (is) gyökeret verni, illetve bukásának, megbuktatásának milyen esélyei, illetve eszközei lehetnek.
