Száztizenegy év. Nem túl hosszú időszak és éppenséggel nem is kerek szám, de már többé-kevésbé elegendő a visszaemlékezés perspektívájához, a higgadt értékeléshez. 1908. január 15-én született jómódú, művelt családba egy kisfiú, aki később korunk egyik kiemelkedő fizikusa, és nem mellékesen nagy tekintélyű hatalom-mestere lett. Szerencsére még időben elhagyta szülőhazáját, majd a másodikat is, a természet-tudományokban abban az időben világhatalomnak számító Németországot. Így, zsidó létére elkerülte a szörnyű népirtást. Manapság, amikor egyrészt a világ egy újabb hidegháború kísértetével szembesül, másrészt pedig bolygónk egészségét, lakhatóságát komoly veszélyek fenyegetik, nagyon is időszerű emlékeznünk Teller Edére, akinek mindkét vonatkozásban igen jelentős szerepe volt.
Ezért éreztem igencsak aktuálisnak, hogy elővegyek egy szakmailag és stílusában is remek könyvet. Szerzője kiváló kémikus, az MTA rendes tagja, aki jeles tudományos munkája mellett számos roppant érdekes és élvezetes ismeretterjesztő-életrajzi könyvnek is szerzője, vagy pedig ugyancsak kémikus/akadémikus feleségével, Magdolnával (vagyis Magdival) közös alkotója. A vaskos kötet a nem egy vonásában vitatott élet Teller Edéről szól (Hargittai István: Teller. Akadémiai Kiadó, 2011). Érdekessége egyébként e súlyos, csaknem 600 oldalas kötetnek, hogy eredetileg angolul jelent meg 2010-ben az USA-ban: Judging Edward Teller. A Closer Look at One of the Most Influential Scientists of the Twentieth Century (Teller Ede megítélése. A XX. század egyik legbefolyásosabb tudósának közelebbi vizsgálata). A magyar változat egy évvel később jelent meg, Gács János kiváló fordításában.
Reaktorbiztonság és hidrogénbomba
Erős szemöldökű, negyvenes korú, dús hajú, éles, okos tekintetű férfi néz ránk e könyv borítójáról. Amikor én találkoztam vele, a kép készítéséhez képest sok-sok évtizeddel később, a dús szemöldök még bozontosabb lett, de a haj eltűnt, ám az éles, okos, kutató tekintet a régi maradt. Békés és napjainkig nagyon fontosnak ható témáról csevegtünk vacsora közben: az atomenergetikáról. Tellernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az USA nagy tekintélyű állami reaktorbiztonsági bizottságának elnökeként elérte, állítsák le az országban a grafitmoderátoros, vízhűtésű nukleáris reaktorokat, illetve, ne engedélyezzék újak építését, mivel rendszerüknél fogva hajlamosak lehetnek a megfutásra. Teller előrelátását, igazát a szörnyű csernobili tragédia igazolta, mert a szovjet hatóságok és szakemberek (vagyis inkább a politikusok) nem fogadták el ezt a javaslatot. Ugyanakkor Teller már a jövőről is gondolkodott. Szerinte a napjainkban működő fissziós, tehát az atommag hasadásán alapuló reaktorok komoly biztonságtechnikai eljárásokkal és szabályokkal megerősítve, még legalább századunk végéig fontos részei lesznek a villamosenergia-termelésnek. A beszélgetés során úgy vélte, hogy a fúziós elven (vagyis az atommagok egyesülésén) alapuló erőművek feltehetőleg csak e század második felében jelenhetnek meg ipari méretekben – ha egyáltalán.
Ám Tellert mégsem a békés célú alkalmazások tették híressé, sőt hírhedtté. Részt vett ugyanis az USA atombombáinak kifejlesztésében, komoly tudományos hozzájárulása volt. Ám hamar felismerte a még pusztítóbb, ún. hidrogénbomba jelentőségét, és minden erejét ennek létrehozására fordította. Nem minden nehézség nélkül, mert részben jeles tudóstársai is ellenálltak törekvéseinek. Végül is Tellernek sikerült meggyőzni magát az USA elnökét, hogy az egykori szövetségesből egyelőre „csak” hidegháborús ellenféllé alakult Szovjetunió veszélyt jelent, mivel jó úton halad a termonukleáris bomba kifejlesztésében, Andrej Szaharov vezetésével (igen, ő a szovjet hatóságok által később meghurcolt ellenzéki harcos), ezért az USA-nak is feltétlenül szüksége van erre a bombára a kölcsönös elrettentés megvalósítása és fenntartása érdekében. Végül is Teller és munkatársai Truman elnök segítségével szabad utat kaptak a Szupernek becézett hidrogénbomba kifejlesztésére. Így vált Teller a mindennapi médiában a hidrogénbomba atyjaként ismertté. Ezzel kapcsolatban Hargittai így jellemzi Tellert könyvében: „Sokszor tiltakozott a jelző ellen, de gyakran ez is inkább megjátszott szerénységnek tűnt, semmint komoly visszautasításnak. Fontos helyzetekben sosem mulasztotta el, hogy egyértelművé ne tegye a hidrogénbomba megalkotásában játszott meghatározó szerepét”. Sosem számított galambnak, sőt héja volt, s a háborús törekvéseket támogató mivoltáról szóló megítélését csak felerősítette, amikor segítette Reagan elnök – később elvetélt – elképzelését a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésben (ismert angol rövidítésével SDI).
A hírhedt tanúvallomás
Ám a kiemelkedő tudós társadalmi megítélését nem is elsősorban az itt bemutatott tényezők befolyásolták. Hargittai István is rámutat, hogy voltaképpen a másik magyar származású korszakos zseni, Neumann János Tellernél sokkalta uszítóbb kijelentéseket tett arról, hogyan kellene elbánni az immár ellenségnek tekintett Szovjetunióval. Az amerikai (és részben a nyugat-európai) tudós társadalom általi kiközösítéséhez Tellernek a hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt tett tanúvallomása vezetett. Ebben olyan kijelentést tett, aminek következtében a megvádolt Robert Oppenheimert, az ugyancsak neves fizikust, az amerikai atombombát létrehozó csapat vezetőjét megfosztották ún. biztonsági igazolványától. És abban az időben, 1954-ben, a hidegháború Amerikában is felfokozottan hisztérikus légkörében ez bizony súlyos személyi fenyegetettséget is jelenthetett. Tellert a hivatalos felfogás Magyarországon a rendszerváltásig közellenségnek tekintette.
Ám 1990 után finomodott, majd meg is fordult itthon ez a megközelítés. Nem meglepő, hogy ezután Teller szívesen látogatott rég elhagyott szülőhazájába. Amire nem gondolhatott nagy szeretettel, hiszen hozzátartozóit az ötvenes évek elején kitelepítették. Így ír erről Hargittai: „(az édesapa, Miksa) 1950-ben halt meg, és a magyar hatóságok a család többi tagját 1951-ben kitelepítették budapesti otthonukból, állítólagos »kapitalista« múltjuk miatt. A családjával való magyarországi bánásmód nyilván befolyásolta Tellernek a kommunistákról alkotott képét”.
1990 után tehát a tudós elég gyakran látogatott haza. Szívesen kereste föl a paksi atomerőművet, ahol hosszan vizsgálódott és beszélgetett a munkatársakkal. Ma is büszkék lehetünk rá, hogy nagy elismeréssel szólt atomerőművünk működésének színvonaláról, a magyar kollégák teljesítményéről, felkészültségéről, amit manapság egyes, a nukleáris technikához többnyire mit sem értő „zöld” hangadók – a világhírű szakértő tudóssal ellentétben – igyekeznek megcáfolni.
Tragikus figura
Most, eltávozása után több mint másfél évtizeddel (2003-ban magas korban halt meg) már józanul lehet megítélni a 111 éve született, de társai között a legfiatalabb „marslakó” életútját, tevékenységének hasznát, avagy selejtjét. Érdemes ismét idézni a róla szóló könyv ugyancsak tudós szerzőjét: „Teller rendkívül tehetséges fizikus volt, de tragikus figura is egyben: még a fizikusként és a szabadság önjelölt bajnokaként elért legfőbb eredménye – a termonukleáris bomba – is inkább ellenségei, mint hívei számát gyarapította. Mindent megtett a jövőbe mutató technológiák sikeréért, de emberi kapcsolatait középkori eszközökkel manipulálta. (…) Örült volna, ha az utókor egy paradoxonnal emlékezik rá, de hagyatékát inkább – részben megérdemelten és részben méltánytalanul – ellentmondás és megvetés övezte”.
