Átverekszem magam a mogorva portáson, szabad utat kapok. Már a második emeleten hallom az erőteljes lábdobogást, a falhoz csapódó labda szapora puffanásait. Szombat délelőtt van, a belvárosi egyetem tornatermében edzést tartanak a hajléktalan focisták. Bár gyakran a szemükre vetik, hogy a csapatban nem valódi hajléktalanok fociznak. És tényleg: ezek a fiúk-férfiak nem olyanok, mint az aluljárókból kiűzött társaik. De így vagy úgy, ők is a társadalom peremén élnek, s a kikapaszkodásra nem sok esélyük van.
Másodrendű állampolgárok
Mindig szerettem a fura figurákat, nem csoda hát, ha azonnal kiszúrom magamnak a kapu mögött ácsorgó szakállas, huncut szemű, hippikülsejű fazont. Müller Tibor három éve dolgozik az Oltalomnál, és – ahogy fogalmaz – az életbe való visszatérésének az volt az útja, hogy szociális munkásnak állt. A diploma után testnevelést és matematikát tanított, s az atlétika legkeményebb sportágát űzte – tízpróbázott. Majd vállalkozó lett, sportszereket forgalmazott húsz évig. Aztán egy súlyos baleset mindent megváltoztatott. A rehabilitáció során ébredt rá, hogy ezentúl elesettekkel szeretne foglalkozni.
„Én a szállón, a Fűtött utcában, a nappali melegedőben is dolgozom. Ha az ember anyagi javakra vágyik, nem ezt a pályát választja, de én örülök, hogy itt vagyok, mert ez érdekes, extrém világ, ahol nincs két egyforma nap – mondja. – A futball fejleszti a szociális képességeket, eszköz arra, hogy összefogjuk ezeket az embereket, és célt, értelmet adjunk az életüknek. A kiserdőből koszosan, büdösen nyilván nem lehet edzésre járni, de akik itt sportolnak, kivétel nélkül hátrányos helyzetűek, akiket az emberek túlnyomó része lesajnál, másodrendű állampolgárnak tekint. Van és lesz is olyan játékosunk, aki hajléktalanszállón lakik. Mások a foci révén magukra találtak, albérletbe költöztek, dolgoznak, és bármilyen fájdalmas, mindannyiunk közös sikere, hogy már nem járnak focizni. Tudok nagyívű karrierről is. Egy líbiai fiú hosszú futballmúlttal a háta mögött a mi menekültszállónkon lakott. Nálunk kezdett újra játszani, idővel edzővé képezte magát, jelenleg Németországban edzősködik. Hogy ki mit ér el a focival, emberfüggő. Mi csak segítők vagyunk, nem megváltók.”
A magas, jókötésű Tóth Gábor gyerekként és ifiként is focizott neves kluboknál. A hajléktalancsapathoz az edző, Szikszay József hívta, s tavaly bekerült a Mexikóba tartó válogatottba. Gábor és családja egy dohos, penészes, szoba-konyhás szükséglakásban él, pici lányának gipszkartonnal választottak le külön helyet. A fiatalember eladó, illetve raktáros egy boltban, párja pedagógiai asszisztens, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Ebből a jövedelemből itthon képtelenség tovább lépni, külföldre mennének, Gábor az Oltalomnál németet tanul. „Ha látom, hogy egy kissrác ügyesen dekázik a téren, elhívhatom hozzánk. Ide bárki jöhet, nem nézik ki se a romát, se a vidékit. Akinek nincs kajája, nincs jövője, csak lóg az utcán, annak nagy ajándék a fűtött terem, az ingyenes sportolási és nyelvtanulási lehetőség. Még felszerelést is kap, és utazhat külföldre a csapattal” – fejtegeti.
A negyvenöt éves Finta Kálmánt a devizahitel gáncsolta el. Tíz évig fizette a részleteket, és amikor már nem bírta, az állam visszavette a lakást. Most bérlik – harminckét négyzetméteren él az édesanyjával. Szűkszavúan annyit mond erről: nagy törés volt, de ezen túl kell lépni, föl kell dolgozni. Kálmán végigfocizta az életét, sok csapatban megfordult, szerinte sehol nem volt olyan hangulat, mint itt. „Nagy az összetartás, barátok vagyunk, ha valakinek baja van testileg vagy lelkileg, segítünk neki” – sorolja. Aztán mesél a Mexikóban látott piramisokról meg arról, milyen nagyszerű érzés volt nemzeti mezben állva a Himnuszt énekelni a dobogón. Amikor megkérdem, mi kellett a dobogós helyhez, azt válaszolja: sok-sok szorgalom és hit a győzelemb
A kedvenc hajléktalan
A szép szemű, szelíd mosolyú Paládi Patrik a csapat legfiatalabb tagja. Tizenhét éves, négy éve focizik az Oltalomnál. Masszőrnek tanul, s arról álmodozik, egyszer majd sportolókat masszírozhat. „Nem vagyunk hajléktalanok, de a mi életünk sem olyan, mint egy normális családé – kezdi. – Saját otthonunk sose volt, régen vidéken laktunk szolgálati lakásban, onnan el kellett jönni, mert megszűnt a cég.
A pesti albérlet nagyon drága, van két testvérem, ők és anyuék is három műszakban dolgoznak, takarítanak. Hétvégén maszekoknál vállalnak munkát, sokszor én is megyek velük. Nehéz a takarítás, de muszáj csinálni. A foci az egyetlen szórakozásom, sose fogom megunni, csinálom, amíg ki nem öregszem. Voltunk már a csapattal Németországban, Ausztriában, Szerbiában, Szlovákiában, Oroszországban, és ha bejutok a válogatottba, talán a tengerentúlra is elrepülhetek.”
A nagy teremben vagy harmincan passzolgatnak, adogatnak, meglepő az összhang, mindegyik labda célba talál. A férfiak közt három lány is rúgja a bőrt, a szőke lófarkas – mint kiderül – rendőr. Nevét nem árulja el, de azt igen, hogy amikor pályakezdő korában járőrözött, éjszakánként termoszban vitte a meleg teát kedvenc hajléktalanjának, Gyula bácsinak. A hajléktalantörvény óta nagyon nem szeretne az utcán dolgozó kollégák bőrében lenni – teszi hozzá. Huszonöt évig élsportoló volt, úszással kezdte, kézilabdával folytatta. Harmincévesen döbbent rá, hogy semmit nem akar többé versenyszinten csinálni, nem akarja a fél életét rááldozni a győzelemre. Olyan mozgásformát keresett, amely csapatszellemen alapul, közösséget, ahol mindenféle ember összegyűlhet. Úgy érzi, a hajléktalancsapatban az a legjobb, hogy több korosztály, különböző nemű és eltérő társadalmi helyzetű emberek játszanak együtt, ami roppant színes, izgalmas légkört teremt. Szerinte a kemény munka mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre jobb eredményeket érnek el.
Évente új csapat
Az udvaron focizó hajléktalanokat annak idején Rákos Sándor szociális munkás karolta fel, aki akkor már tudta, hogy világszerte alakulnak „homeless” csapatok, mert a sport jótékony hatása ebben a közegben bizonyított tény. Az ő ösztönzésére született meg 2005-ben az Oltalom Sportegyesület.
„A világ homeless csapatainak zöme lényegesen jobb körülmények közt dolgozik, mint mi. Sok ország labdarúgó-szövetsége az ő sorsukat is a szívén viseli, például a portugáloknál vagy Argentínában a hajléktalancsapat együtt edz a nemzeti válogatottal. Nekünk állami támogatás sem jár, nemzetközi pályázatokból és a FIFA, az UEFA juttatásaiból tartjuk fenn magunkat. Az élvonalbeli homeless csapatok közül a miénk az egyetlen, amelynek nincs saját pályája. Az utcai focit különleges méretű, a szokásosnál kisebb pályán játsszák, ha lenne ilyenünk, még jobban szerepelhetnénk a versenyeken – ecseteli. – A Homeless World Cup szabályai előírják, hogy négytagú lehet a csapat és egy játékos csak egyszer vehet részt világversenyen. Ami nem baj, mert egyrészt a mieinknek nem csak a vb-ről szól a foci, másrészt évente új csapatot kell nevelnünk, és ez nem hagy minket ellustulni.”
Az Oltalom játékosai számtalan tornán vesznek részt, tavaly tizennégy nemzetközi bajnokságon jeleskedtek, főként nyáron majd’ minden hétvégére jut valamilyen nagy esemény. Ennek ellenére itthon úgy kezelik őket, mintha nem léteznének.
„Szerintem nem zavarjuk a felsőbbséget, bár most már, hogy az eredményeink messze felülmúlják a közpénzzel kitömött csapatok teljesítményét, akár zavarhatjuk is – összegzi a hazai helyzetet Rákos. – Mindenesetre a mexikói vb jó néhány meccsére kijött az államelnök, Hollandiában a király, Norvégiában miniszterekből álló delegáció tapsolt a lelátón. Mexikóban negyven csapat közül lettünk bronzérmesek, a reptéren mégse várt minket senki az állami tisztségviselők közül. Igaz, nem is számítottunk rá.”
