Ha egyszer valaki megírja majd a negyedik Orbán kormány működésének történetét, a magyar társadalomra gyakorolt hatását, akkor azt is meg kell vizsgálnia, mely értékek képezték ennek fundamentumát. A negyedik Orbán kormány – nem előzmények nélkül - alapvetően három klasszikus nemzeti érték hangoztatásával indított: kereszténység, család, szuverenitás.
Ezek közül az utóbbi kettővel a magyar társadalom egésze azonosulni tudna, ha nem látná az értékek tartalma, a kormányzás és a társadalmi valóság közötti szakadékot. Ami az elsőt illeti, a társadalom többsége azzal is tudna azonosulni, ha a keresztény kultúra, nem pedig a kereszténység védelméről lenne szó.
A kormányzó erők által írt és elfogadott Alaptörvény „Nemzeti Hitvallás” fejezete a kereszténységet jelölte meg a társadalom legfőbb vezérlőelvének, és ebből eredeztetően felsorol néhányat a keresztény értékek közül. Hogy ezek mentén működik-e a magyar társadalom, s hogy ezek megjelennek-e kormányzás módjában, arról eltérően vélekednek a Fidesz-KDNP és az ellenzéki pártok szavazói, támogatói.
Tény, hogy „A magyar társadalom értékrendje a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik.” Választásaink, preferenciáink a nyugati keresztény világhoz tesznek bennünket hasonlatossá, ugyan bizonyos fokig ennek a kultúrkörnek a szélére kerültünk. A magyar gondolkodásmód sok tekintetben „a nyugati kultúra magjától távol, az ortodoxhoz közel helyezkedik el” - erre hívta fel a figyelmet egy a Tárki által 2009-ben elvégzett, majd 2013-ban megismételt kutatás eredménye is.
A kormány és a működését biztosító párt azonban valamit félreértett. Szinte nincs is olyan nap, hogy a miniszterelnök, kormányának tagjai és a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselői ne hangoztatnák - tévesen -, hogy Magyarország egy keresztény ország. Ezért is keltett nagy figyelmet a holdudvari református gyülekezet lelkészének, a volt humánminiszter Balog Zoltánnak a SZEMlélekben megjelent interjúja: "Azt mondani, hogy Magyarország egy keresztény ország, ez így félreérthető és vitatható dolog.” (…) „A kormánynak nem feladata a keresztény hit védelme és képviselete” - nyilatkozta Balog. Kár, hogy ennek minisztersége alatt nem adott hangot nyilvános fórumokon.
Hogy pontosan melyek azok a keresztény értékek, amelyekre a napi utalások történnek, általában rejtve marad; az ország választott vezetői közül csak Kásler Miklós jelenlegi emberügyi miniszter említette a tízparancsolatot, jobbára egészségmegőrző szerepet tulajdonítva neki. A Pew Research Center Európában, 2015-2017 között végzett kutatása viszont arra is figyelmeztet: a magyaroknak csak 14 százaléka mondja azt, hogy a vallás nagyon fontos az életében. 16 százalékuk imádkozik naponta, 59 százalékuk hisz istenben, de csak 26 százalékuk teljes bizonyossággal.
Mi pedig jegyezzük meg: az igazi keresztény nem harsogja nap mint nap, hogy „mi keresztények”, nem iszik bort, miközben vizet prédikál, és bűnbánat nélkül nem áll sorban az úrvacsora liturgiáján. Az az igazi keresztény - Heltait idézve szabadon -, aki embernek tekinti azt is, aki pőre, s nem tekint görnyedőn a kutyabőrre. Az az igazi keresztény, aki szem előtt tartja az emberi méltóságot, aki szociálisan érzékeny, aki gyakorolja a szolidaritást.
Az elmúlt években nemzetmegtartó értékeként került előtérbe a család - főként azok a családok, amelyek felmenői és leszármazottai is magyarok. 2018-ban a korábbiaknál is hangosabban szólt erről az alapvető közösségről a kormány kommunikációja, melynek egyik eleme a családok védelméről elindított nemzeti konzultáció.
Az Alaptörvény rögzíti, hogy a család férfiból, nőből, gyerekből áll. Ezzel szemben a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a magyarok 70 százaléka nem így él, ami számukra a családtámogatást tekintve negatív megkülönböztetéssel jár. A jogszabályok tehát büntetik az egyén értékválasztását. Mit sem törődve azzal, hogy a családi funkciókat, bármilyen modellben élnek is a polgárok, működtetni kell, amihez anyagi feltételek is szükségesek. Mert ugyan egyet lehet érteni azon kormányzati szlogennel, hogy „szülőnek lenni egy életre szóló kaland”, de jó tudni, hogy egyben hatalmas felelősség is. A világ sok részén e felelősség enyhítésére jöttek létre a családtámogatási rendszerek.
Minden tényszerű kutatás azt bizonyítja, hogy a napi gyakorlatban éppen a leginkább rászorulók kerülnek ki egyre inkább a kormányzat látóköréből. Pedig lehetne ez másképpen is, hisz GDP arányosan Magyarország költi a legtöbbet Európában a családtámogatásra. De jó lenne elérni, hogy a társadalmi kirekesztettség vizsgálatánál ne kelljen olyan következtetést levonni - mint ami a KSH által kiadott „A háztartások életszínvonala 2017” című kiadványában szerepel -, hogy a gyerekvállalás kockázati tényezővé vált.
Attól még nem születik több gyerek, ha a népjóléti bizottság egyik kormánypárti alelnöke kinyilatkoztatja a tévében: „Ez egy mindent felülíró kötelezettségünk…”. A sem segít semmit, ha a család- és népesedéspolitikáért is felelős államtitkár asszony kijelenti: egyedülálló nőnek szerinte nincs joga gyereket vállalni.
Ha mindehhez hozzátesszük közelmúltban megjelent ”Margón kívül” tanulmánykötet, amely a Magyar Ifjúságkutatás 2016 (MIK 2016) adatainak újra értelmezésével készült, akkor igencsak elgondolkodhatunk, hogy hogyan is akarjuk „mi saját magunk” - ahogy a miniszterelnök fogalmazott - megoldani a népességfogyást. Ebben a kötetben az szerepel, hogy a 15-18 éves korosztály 15 százaléka, a 15-29 éves korosztály 10 százaléka egyáltalán nem szeretne gyereket. Okként a létbizonytalanságot és a kilátástalanságot jelölték meg. Nem véletlen, hogy ma már minden hetedik magyar gyerek Nyugat-Európában születik.