A múlt század húszas éveinek elején kezdődik, s 2002-ben, Elisabeth Mann halálával fejeződik be a grandiózus sztori, kronologikus rendben mutatva be, hogy egy-egy időszakban mi történt a szülőkkel, Thomas és Katia Mannal, hat gyerekükkel, valamint az apa fivérével, Heinrich Mannal. S mivel mindig intenzíven zajlott körülöttük az élet, a német irodalomtörténész szövege egy pillanatra sem válik unalmassá.
Semmi sem szokványos ebben a családban: a gyerekek közül négynek is pszichiátriai kezelésre van szüksége, felnőtt korukban többen drogoznak, alkoholproblémákkal küzdenek, gyógyszerfüggők, depresszióra hajlamosak, a három idősebb hol szigorúan leplezi, hol megvallja szexuális másságát. Állandóan utaznak, folytonosan változik életük kerete, állampolgárságuk is időről időre módosul (miután a nácik megvonták német állampolgárságukat, hol csehszlovák, hol svájci vagy amerikai útlevelük van). Veszekednek, kibékülnek, szakadatlanul kommunikálnak, hajmeresztő terveket szőnek, bizarr kapcsolatokat létesítenek, idegesítik és inspirálják egymást: Mannok. De ha kell, sármosak is tudnak lenni: „An amazing family” – írták róluk Amerikában.
S mindebben a szédítő kavargásban roppant erős bennük az önkifejezés késztetése. „… kell, hogy legyen egyvalaki ebben a családban, aki nem ír” – nyilatkozta Katia Mann élete vége felé (miután megjelentek a vele készített életút-interjúk). Mert ebben a családban a világhírű apát követve előbb-utóbb mindenki ír: megszállott hivatástudattal vagy egyszerűen csak kényszeresen követve a többieket. Alkotásaikat nézve műfajok, témák kavalkádja tárulhat elénk: regények, drámák (Klaus), monstre történeti munkák (Golo), memoárok (Klaus, Golo, Monika, Michael), gyerekkönyvek (Erika), útirajzok (Erika, Klaus), ökológiai írások (Elizabeth), irodalomtörténeti tanulmányok (Michael), és újságcikkek minden mennyiségben. S persze, szinte valamennyien megírták apjukkal kapcsolatos emlékeiket, de szóltak egymásról is (például Erika vagy Golo Klausról). A színvonal, az elismertség hullámzó ugyan, de végül mindannyian – így vagy úgy megharcolva az apa gigászi örökségével – a saját jogukon szintén sikeresek lettek.
A könyv nem a rengeteg műre, hanem a családtagok belső érzelmi-szellemi viszonyaira összpontosít, valamint arra, hogyan reagálnak a drámai történelmi kihívásokra. Az válik tehát igen hangsúlyossá, hogy az extravaganciák mellett a Mannok sokaknál jóval korábban ismerték fel a Hitler és hívei jelentette halálos veszedelmet. Az elsők között emigráltak, hamar rádöbbentek, hogy a nácikkal nincs, nem lehetséges egyezkedés, s ezt a meggyőződésüket előadások, cikkek sokaságában hirdették. A testvérek közül hárman (Erika, Klaus, Golo) az amerikai hadsereg katonájaként közvetlenül segítették a Harmadik Birodalom feletti győzelmet. A család így méltán válhatott az antifasiszta ellenállás jelképévé.
Éleslátásuk csodálatra méltó. A háború után Golo Mann az egységes Európában és a kelet-nyugati enyhülésben látta az itteni tartós béke fedezetét. Húga, Elisabeth pedig népszerű írásaiban, előadásaiban a korszellemet messze megelőzve emelte fel a szavát az esztelen környezetpusztítás ellen. A Mannok jó ügyeket szolgáltak.
„Micsoda különös család vagyunk mi! Később majd könyveket írnak rólunk – nem csak egy-egy családtagról” – jegyezte meg Klaus Mann 1936-ban. Prófétának bizonyult.
Info:
Tilmann Lahme: A Mannok
Európa, 2018
