„Nincs semmi baj a magyar focival” – mondta egy hazai portálnak adott interjújában Michael Boris, aki jelenleg a japán másodosztályban szereplő Verdy másodedzője Tokióban. Nyilván akad olyan olvasó, akinek fogalma sincs arról, ki az a Herr Boris, s hogy mennyi közünk van ahhoz, mit üzen hazánk labdarúgásáról Japánból. Nos, a német tréner 2016 őszétől két éven át a magyar U21-es válogatott szakvezetője volt – előtte az U19-es együttest is dirigálta –, azaz nálunk szerzett tapasztalatai alapján vetítette elénk a gyönyörű jelent.
Mondott egyéb szépet is. Megkérdezték tőle: – Győzelem vagy vereség volt-e a magyarországi munkája? Azt válaszolta: – Száz százalékig győzelem!
Ezt érdemes árnyalni némiképp. Az U21-es válogatott nemhogy az Európa-bajnokságra, de annak előszobájába, az úgynevezett elit körig sem jutott el, s a kiesés egyben azt is jelentette: a 2020-as olimpián sem lesz magyar futballcsapat. Az, hogy mégis van egy német emberünk Tokióban, viszonylag sovány vigasz. Már csak azért is, mert 1972, az akkor mélységes csalódást keltő müncheni ezüstérem óta honfitársaink csak egyszer, 1996-ban szerepeltek az ötkarikás labdarúgótornán, de pontot mindmáig utoljára negyvenhét éve, a mexikóiak 2-0-ás regensburgi legyőzése alkalmával szereztek, mivel a kilencvenhatos vetélkedőn minden meccsükön alulmaradtak. Igaz, a brazilok közül Roberto Carlos, Rivaldo, Ronaldo, míg a nigériai garnitúrából Okocha, Amokachi, Nwankwo Kanu jött szembe Dragóner Attilával, Sebők Vilmossal, Pető Zoltánnal. Japánból leginkább a Szuzuki név volt ismerős, nem feltétlenül a futballból, ám az ázsiaiaktól is „sikerült” kikapni, méghozzá úgy, hogy a 89. percben 2-1 volt ide, majd a 91.-ben már 3-2 oda.
A mai U21-esek ennek a közelébe sem jutottak, elvégre kvalifikációs csoportjuk végeredménye így festett: 1. Belgium 26 pont, 2. Svédország 20, 3. Törökország 17, 4. Magyarország 11, 5. Ciprus 7, 6. Málta 4. Málta úgy ért el négy pontot, hogy kilenc meccsen egyet szerzett, míg a magyaroktól La Vallettában hármat (2-1). A különleges kvalitásúnak nem nevezhető vetélytárs két esztendős nyeretlenség után győzött újra...
De nem volt örömforrás a többi fellépés sem; a belgák Megyeri úti vendégjátéka során az értő szemek ámulva lesték, milyen hallatlan fizikai és technikai differencia van a két csapat tagjai között a vendégek javára, jóllehet a magyar együttesben NB I-es játékosok sora – Lenzsér, Hegedűs, Spandler, Varga Kevin, Gazdag, Zsótér – szerepelt (le).
A Boris-szindróma persze nem német, hanem nagyon is magyar jelenség. A „felfújt” előkerült legutóbb a férfi kézilabda-világbajnokságon is: noha a tizedikként „befutó” magyar válogatott ezúttal sem volt tényező a tornán, a viadal előtt – és részint alatt – hurrájelentések sokasága született. „Jól szálltak be a fiatalok a vb-n”; „Szenzációs volt a csapat”; „Látványos meccsen nagyarányú győzelem” – efféle megállapítások röpködtek a dánoktól elszenvedett vereség (!), valamint a Katar és Angola elleni győzelem után, ám aztán kiderült, hogy csak a 12., a 13. és 23. helyezettet sikerült felülmúlni, miközben a 17-.tel szemben is csupán döntetlenre tellett. S a sanyarú helyzet egyáltalán nem újdonság: a magyar kézilabdát sem a férfi, sem a női válogatott nem képviselte a 2016-os olimpián – a női részleg már 2012-ben sem kapott szerepet az ötkarikás vetélkedőn –, a világ- és Európa-bajnokságokon pedig hovatovább megszokottá vált a tizedik, tizenkettedik, tizennegyedik, tizenötödik helyezés. Ha éppen részt vett a világversenyen a tízen túliak társasága, mert bizony a 2010-es években előfordult a férfi és női válogatottal is, hogy lemaradt a vb-ről.
A tálalás szintén dekádunk unikuma: a kézzel, illetve lábbal játszókat leginkább az köti össze, hogy vágni lehet körülöttük a hintőport. Már, amíg pályára nem lépnek. Mert aztán következik a bevallás: „Kegyetlen rémálom a vb vége.” Ám ne támadjon kétségünk: a felhajtás legközelebb sem lesz kisebb. Mert hiszen a világjáró, ennélfogva gyorsan akklimatizálódó német tréner is leszögezte: nincs semmi baj a magyar focival.
Ki mondta, hogy van?
