Talán ez az utolsó pörkölt-szotyola illatú vasúti váró a környéken, ahol még egyáltalán megáll a vonat, nemcsak lassít, vagy azt se, hanem elvágtázik tova, oldalra se nézve. A falak évtizedek alatt magukba szívták az olajkályha édeskés, füstös aromáját, s hiába fedi őket öt-tízévenként tisztasági festés, a szag előtüremkedik a pórusok alól, finom hártyát von a bádogtányéros mennyezeti lámpa külsejére, s betakarja a nyolcvanas években ott felejtett utazási szabályzat tompa kereteit. A „pénztár” felirat itt-ott már megkopott, a vasrácsokkal fedett üvegablak mögött nem ül senki, a fülkét takaró óarany selyemfüggönyt vastag por lepi.
Barna fapadokon ülünk, hideg van, jól látszik a leheletünk, fázósan húzzuk összébb magunkon a kabátot.
Nyílik az ajtó, idős asszony tipeg befelé, kezében fonott kosár, másikban bot, azzal próbálja tartani a rugós ajtót, mire felugrana valaki, hogy segít, már be is csukódik mögötte. Áll tétován, mérlegelve, melyikünk mellé üljön. Aztán felém közelít, előbb a kosarát teszi le, utána a botját támasztja ki a pad végét lezáró vas fogantyúhoz, majd mély sóhajtással mellém ereszkedik. Fekete berlinerkendő van átvetve a mellkasán, az melegíti, a lábán posztócsizma, már nem is gyártanak ilyet, jól megtapad a havon, s nem ereszti be a nedvességet sem.
A kosarához nyúl, a benne lévő csomagokat ide-oda helyezi, alulra is kotor, majd elővesz egy zacskó savanyú cukrot valahonnan, mélyről. Fél szemmel a zacskóra sandítok. Ismerős. A nagyanyám is ilyesmit rejtegetett az egyik hokedlifiókban, a vasárnapra szánt tiszta zsebkendők között, s hogy már ilyet sem lehet kapni a boltban, abban biztos vagyok. Mégis tisztán emlékszem az éles, metsző málnaízre, ami pár perces szopogatás után előbukkant a cukorka göcsörtös felülete alól, s ott maradt még órákkal később is, mikor az édességnek már híre sem volt.
A mellettem ülő kibogarász egyet a vöröslő darabok közül, a többit óvatosan visszagyűri a zacskóba, azt meg a kosár mélyére megint. Úgy kapja be a cukrot, mintha valami csínytevésre készülne: az egyik kézfejével eltakarja közben a száját, majd hosszú másodpercekig szinte mozdulatlanul ül tovább. Aztán lassan, nagyon lassan kezdi forgatni egyik szája sarkából a másikig, hang nélkül, szinte némán. A váróban síri csend, senki sem mocorog, minden hang kiélesedik, mégsem hallatszik semmi. A kemény cukorka nem pöccen a fogakhoz, mert valószínűleg nincsenek már fogak, de kínos lenne megbámulni, bizonyosságot szerezni.
Telnek a percek, nyílik az ajtó, egy vasutas szól be, hogy mindjárt érkezik a vonat. Az addigi méla nyugalmat felváltja valami enyhe izgalom, mintha a vonat megérkezése váratlan esemény lenne, meglepetés, már-már boldog öröm. A nénike is készülődik, fogja a botot, teszi maga mellé. A kosara mélyéről újból előkotorja a cukros zacskót, valahonnan a másik sarkából meg kivesz egy gyűrött celofándarabot. Megint a szája elé emeli az egyik kezét, majd diszkréten beleköpi a félig elolvadt cukorkát a celofánba: begyűri, mintha szaloncukrot sodorna, aztán visszarakja szépen a többi tűzvörös málnagömb közé.