Százötvennel száguldottunk a négysávos autóúton, a hangszórókból még itt is üldözött a 2017-es év ronggyá játszott slágere, Luis Fonsi Despacitója. Sofőröm, Turki széles vigyorral verte a ritmust a kormányon, ám miután a következő Dj Sneak Taki Taki című számánál még feljebb tekerte a hangerőt, idejét láttam elrontani örömét. Hát még Szaúd-Arábia sivatagában sincs nyugta az embernek az untig ismert popzenétől? Üröm az örömben, hogy ezután elektronikus hangzással felturbózott modern arab dalokra cserélte a lemezt.
Szaúd-Arábia nagy lépésre szánta el magát: a konzervatív iszlám királyság, legalábbis részben, megnyitja kapuit a külföldi turisták előtt. Pontosabban a nem muszlimok előtt, hiszen muszlim zarándokok már eddig is minden évben több millióan keresték fel az iszlám szent helyeket. Turista vízumot egyelőre csak bizonyos eseményekre bocsátanak ki, mint amilyen tavaly a Formula-E – elektromos meghajtású autók versenye – nyitófutama, vagy a „Tantórai Tél” elnevezésű több hetes rendezvénysorozat volt, amelybe nekünk is volt lehetőségünk belekóstolni. A tervek szerint azonban hamarosan általános turistavízumot is lehet majd igényelni, még ha ez is csak az ország bizonyos területeire terjed majd ki, Mekkába például nem muszlimként ezután is tilos lesz a belépés.
És hogy egyáltalán miért van szüksége az olajban gazdag monarchiának a nyugati turistákra? Alapvetően nincs szüksége, legalábbis jelenleg. Ám az ifjú Mohammed bin Szalmán trónörökös felismerte azt, hogy az ország gazdasága nem épülhet kizárólag az olajra, ami előbb-utóbb elfogy, az ára kiszámíthatatlan, és az újabb alternatívák idővel kiszoríthatják. Ezért életre hívta az úgynevezett „Vízió 2030” nagyszabású reformsorozatot, mellyel gyökeresen alakítaná át az ország gazdaságát, és ezzel együtt konzervatív társadalmát.
Szaúd-Arábia északnyugati részén helyezkedik el Al-Ula városa, és körülötte egy nagyjából Belgium méretű régészeti és természeti látványosságokban gazdag, nagyrészt még feltáratlan titok. Amit eddig méltatlanul rejtegettek a világ elől: a lélegzetelállító táj néhol olyan, mintha a teremtő vésővel faragta volna kedvére a sziklákat, másutt meg homokot csöpögtetve épített hegyvárakat. Ideális terep arra, hogy lenyűgözzék a külföldieket.
A szaúdi turizmus azért még kicsit olyan, mint a magyar narancs A tanúból, azaz „kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk”. A dzsiddai vadonatúj, csillogó-villogó repülőtér például olyan üres, mint a filmekben a zombitámadás után, és kizárólag taxival tudunk átutazni a nemzetközi terminálba, nincs tömegközlekedés. „Rengeteg a turista! Most van délután három, és te már körülbelül a századik vagy!” – büszkélkedik a lihjániták hegyoldalba vésett könyvtárát mutogató Fejszál is a Louvre nagyjából kétperces forgalmával. Később egy katona állított meg a csodálatos panorámát kínáló al-ulai várba vezető bejáratnál, akivel sehogy sem sikerült elhitetnem, hogy Magyarország tényleg létezik. „Van különleges királyi pecséted? Nincs? Akkor nem mehetsz fel!” - szorongatta a kezem egyébként barátian, majd minden szigor ellenére öt perc múlva mégis önként beadta a derekát.
A történelmi helyeken jegyet venni még nem is lehet, vagy az előre megvásárolt csomaggal érkezik a látogató, vagy küzdhet, hogy beengedjék. A természeti szépségeket és régészeti emlékeket a szaúdiak egy kis kultúrával is fűszerezték, ottjártamkor például a világ egyik leghíresebb zongoristája, a kínai Lang Lang tartott, laikus véleményem szerint kissé lélektelen koncertet.
Az effajta apró döccenők ugyanakkor egyedi hangulatot is kölcsönöznek a helynek, ahol még a tükörsima négysávos utakon percekig lehet autózni anélkül, hogy szembejönne valaki, és sátorból árulják a Starbucks kávét. A precizitás hiányáért és az alkohol teljes mellőzéséért pedig bőven kárpótolt a közel-keleti viszonylatban is kivételes vendégszeretet, hogy taposhattam a sivatag homokját, bámulhattam a csillagokat és földön ülve szürcsölhettem az arab kávét. Rijádnak persze nem is célja, hogy akár Al-Ula, akár az ország bármelyik része az európai értelemben vett turistalátványosság legyen. Inkább kevés, de minőségi szórakozásra éhes, és nem utolsósorban gazdag külföldit látnának szívesen.
Csakhogy Szaúd-Arábiának az országról kialakult negatív képpel is meg kell küzdenie. A konzervatív iszlám, a fejük búbjától a lábujjukig feketébe öltöztetett nők, a halálbüntetés, vagy éppen az utóbbi időben a Hasogdzsi-gyilkosság, vagy a Kanadába szökő szaúdi tinédzser esete nem éppen turistacsalogató jellemzők. A „Vízió 2030” keretében a királyság lassan, de változik - a nők például már vezethetnek, focimeccsre járhatnak, szolgálhatnak a seregben –, ez a változás pedig már a látogatók számára is érezhető.
„Kérlek, fogadd el ezt a narancsot. Az apám farmjáról való. Semmi vegyszer!” – lépett oda hozzám például egy lány, akkora gyümölccsel a kezében, mint a két öklöm. Első meghökkenésemben majdnem megköszönni is elfelejtettem az ajándékot, Szaúd-Arábiában ugyanis nem túl gyakori, hogy fiatal lányok szólítanak le idegen férfiakat. Máskor egy lány sietett a segítségemre, a nikáb – az arcát fedő fátyol – alól villogó, erősen sminkelt szemekkel, viszonzásul annyit kérve, hogy magyarul tanítsam. „Imádok nyelveket tanulni, más kultúrákkal megismerkedni!” - örvendezett, mielőtt elsietett imádkozni.
„Ha valaki csak két évvel ezelőtt azt mondja, hogy ez lesz, nem hiszem el neki” – lelkendezett már Mohammed, aki felesége családjához érkezett látogatóba Al-Ulába. A fiatalember pajkos mosollyal meséli, hogy néhány napra anyósa gondjaira bízta párját, míg ő visszautazik Dzsiddába dolgozni. „Nem félsz, hogy megszökik? Mint az a tinédzser, aki Kanadába menekült?” – ugrattam, mire gyorsan a nők jogaira terelődött a szó. „A feleségem elfedi az arcát, de ez teljesen az ő döntése. Nem én kényszerítem rá” – bizonygatta, hozzátéve, hogy szerinte ezzel a többség így van.
Persze nehéz megítélni, hogy mennyire szabad ez a döntés. A férj vagy apa hozzáállása egy dolog, a vallás, a hagyományok, a társadalmi nyomás pedig a másik. A muszlimok szoros közösségi rendszerében senki nem akar kilógni, kakukktojás lenni. Márpedig megfigyeléseim szerint a szaúdi nők túlnyomó többsége még elfedi arcát, néhányan csak fejkendőt hordanak, szabadon hagyott hajkoronát pedig tényleg csak elvétve látni. Szubjektív becsléseimet egyébként alátámasztják a statisztikák is: egy 2014-es amerikai kutatás szerint a szaúdiak 63 százaléka gondolja úgy, hogy a nőknek nikábot kell viselniük, és csak 3 százalék engedné meg, hogy látszódjon a hajuk.
Nemrégiben indult a közösségi médiában egy kampány „nikáb a talpam alatt” névvel, melyben szaúdi nők dobták el vagy egyenesen taposták meg az arcukat elfedő kendőt, és osztották meg történeteiket. Pedig a törvények elvileg nem kötelezik őket semmire. Sőt, maga a trónörökös is leszögezte már nemrégiben, hogy a nők joga eldönteni, mit viselnek, öltözhetnek „hétköznapibban”. Egyelőre azonban úgy tűnik, a szavai nyomán a gyakorlatban még nem sok minden változott.
„Egyre több nő dolgozik, amit a kormány is erőltet. Olyannyira, hogy néha már előnyt is jelent, ha nőként jelentkezel, akár képesítés nélkül is” – panaszolta Mohammed. A hölgyek valóban mindenütt ott vannak, néha nem is teljesen világos, hogy miért. Mintha csak a foglalkoztatási mutatókat kellene javítani, volt olyan hely, ahol egy lány fogadott, rövid köszöntés után egy másik feladata az volt, hogy elkísérjen a harmadikhoz. Szaúd-Arábiában azonban a nők, ha dolgoznak is, nem feltétlenül „kenyérkeresők”, fizetésüket általában teljes egészében megtarthatják. „A feleségem is dolgozik, de soha egy riált nem kértem még tőle. Sőt, én adok neki havonta pénzt. A mi társadalmunkban a férfi feladata gondoskodni a családjáról” – tette hozzá. Hogy akkor a szaúdi lány mégis miért menekült családja elől Kanadába? „Biztosan nem azért, mert bántották. Hiszen nyaralni járt a családjával éppen egy ilyen alkalommal szökött meg. Vannak fokozatok. Változunk, de van, akinek ez nem elég. Van, aki többet, gyorsabban akar” – vélekedett Mohammed.
