Öt alkalommal tehettem közzé 2013. július és 2014. március között a takarékszövetkezeti rendszer erőszakos átalakításával kapcsolatos véleményemet a néhai Népszabadságban. Most, a 2019. év elején azonban ismét érdemes néhány mondattal kitérni a szövetkezeti hitelintézetek sorsára.
2013. június 27-én fogadta el az Parlament a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvényt, amely lehetővé tette, hogy a magyar állam - többségi tulajdont szerezve a szövetkezetek bankjában (Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.) - elkonfiskálja a magántulajdonláson alapuló szövetkezeti vagyont, és megszerezze az egész rendszer feletti irányítás jogát. A Demján Sándor által vezette Országos Takarékszövetkezeti Szövetség – a magántulajdon védelme és a törvény hatályon kívül helyezése érdekében - azonnal az Alkotmánybírósághoz fordult, ahol a kezdeményezés elbukott.
Sikertelenül jártunk el az Alapvető Jogok Biztosánál (ombudsman), vesztettünk egyéni polgári peres eljárásokban, sikertelenek voltunk a nemzetközi pénzügyi-, szövetkezeti- és jogi fórumokon. Azért írom többes szám első személyben, mert – Demján Sándor irányításával - a VOSZ akkori főtitkáraként sok kiváló munkatárssal közösen küzdöttem az autonóm takarékszövetkezeti mozgalom megmaradásáért. Be kell ismernem: vesztettünk. Elsősorban persze nem mi, közszereplő érdekképviseleti emberek, hanem a szövetkezetek kistulajdonosainak százezrei.
Az állam megbízottjai még 2013 nyarán megszállták a szektort: átvették a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezetének (SZHISZ) irányítását, a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) és a Magyar Posta emberei pedig beültek a Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt. (Takarékbank) irányító testületeibe. Az öt és fél évvel ezelőtti augusztusi közgyűléseken erőszakkal elfogadtatták a teljes önfeladással egyenértékű új alapszabályokat, majd a szövetkezeti hitelintézeti rendszer kormányhatározat révén kényszerházasságot kötött a Magyar Postával. Ehhez az akcióhoz kapcsolódva megcsapolták az állami költségvetést is, 135 milliárd forintos nagyságrendben. A 2013 nyarán elfogadott törvény őszi – a szövetkezeti mozgásteret tovább szűkítő – korrekciójával kapcsolatos félelmeinket a Köztársasági Elnöknek is jeleztük, de Áder János sem állt mellénk, és ezt a törvényt is aláírta. (Öt évvel ezelőtt még voltak illúzióink a köztársasági elnök szerepét illetően.)
A megszerzett zsákmány értékes: több mint ezer településen 1600 szövetkezeti hitelintézeti fiók, mintegy egymillió ügyfél. A „kincset” gond nélkül megszerző pénzügyi martalócok szabad prédává tették a teljes takarékszövetkezeti vagyont, hiszen törvények biztosították számukra, hogy az állami (többségi) részvénycsomagot korlátozás nélkül értékesíthessék. Bárki tulajdonrészt – akár többségit is – szerezhetett a Takarékbankban, aki az államnak szimpatikus, és akinek az ajánlata tetszetős volt. A kistulajdonosok befektetései és érdekei senkit nem érdekeltek.
Közben szisztematikus módon (és erőszakkal) folyt a takarékszövetkezetek integrációja (egyesítése): az öt évvel ezelőtti 125 szövetkezetből 2018 végére 12 lett. A 12 ideiglenesen „életben maradt” szövetkezet (hamarosan ezek is fuzionálnak) és néhány szövetkezeti alapon, de részvénytársasági formában működő bank egyesül majd 2020-ig, és univerzális kereskedelmi bankként – a Takarék Csoport részeként – működik tovább. A felduzzadt vagyon és a tulajdonosi jogok gyakorlása a politika legfelesőbb köreivel baráti kapcsolatot ápoló személyek, illetve vállalkozásaik kezébe került. A Takarék Csoport ma már csaknem 2500 milliárd forintos konszolidált mérlegfőösszege és 6,5 százalékot meghaladó piaci részesedése alapján Magyarország negyedik legnagyobb bankcsoportja, és a magyar pénzügyi rendszer meghatározó intézménye.
Sokan gondolhatják, hogy a dolgok rendben mennek. Csakhogy. A takarékszövetkezeti rendszer - hagyományos módon – a vidék bankhálózataként, többszázezer ember „egycentes” tulajdonrészéből (részjegy) álló pénzpiaci vállalkozásként működött. A takarékszövetkezeti fiók hozzátartozott/hozzátartozik a magyar falu mindennapi életéhez, úgy, mint a templom, a kisbolt (élelmiszer-vegyes), a kisvendéglő (kocsma), a heti piac és az időszakosan működő orvosi rendelő. Ezeken a helyeken nem csak árucsere, pénzforgalom és szolgáltatások igénybevétele történik, ezek az intézmények/!/ egyben közösségi terek is. Ha bármelyiket kiiktatják a helyi vérkeringésből, akkor az adott kistelepülés lakosságmegtartó képessége érzékelhetően csökken, és számottevően romlik az élet minősége.
Olvasom, hogy a Takarék Csoport hatékonnyá tétele során rövid időn belül több száz egységre kerül lakat, a hírek szerint csak Békés megyében félszáz fiók bezárására kerülhet sor, de Borsod és Heves megye számos községében is megszűnik a pénzügyi szolgáltatás. Csak semmi pánik: tavalyelőtt Alcsútdobozon - alkalmazott nélküli - fiók nyílott (Takarék Smart Point), bizonyára a 75 év feletti lakosok „határozott követelésére”, akik így most vakoskodva, remegő kézzel ütlegelhetik a villódzó számítógépes klaviatúrát. Nem, nem vagyok a korszerű eszközök bevezetése ellen, csak éppen magam előtt látom Mari nénit, amint „gépészkedik”, és nincs kitől kérdeznie! A busz meg nem jön, a vasúti szárnyvonal pedig évekkel ezelőtt megszűnt.
A kistulajdonosok (részjegyesek) – működő helyi szövetkezet híján - nem voksolhatnak saját ügyükben, a kiszolgáltatott falusi lakosság (közfoglalkoztatottak, álláskeresési támogatáson lévők, nyugdíjasok stb.) szava pedig eddig sem számított. A jövőben már nem esik útba „jövet-menet” a takarékszövetkezet, kutyagoljon el a polgár - hideg télben, forró nyárban - a járási székhelyre, ott aztán beszélhet, tájékozódhat és bankolhat kedvére!
Egy kérdésem azért még maradt: ez a grandiózus méretű hitelintézeti átalakítás – és a kirendeltségek/fiókok tömeges bezárása – az agyonreklámozott Modern Falvak és Kistelepülések Programjának szellemében és keretében történik? Ha igen, akkor bizonyára sokan elfelejtették, hogy honnan jöttek…