Leginkább a „döbbenetes” jelzőt olvastam azzal kapcsolatban, hogy egy múlt heti európai összeállítás szerint az NB I labdarúgói átlagban ötmillió forintot keresnek havonta. Magam nem lepődtem meg, több okból sem. Egyrészt Muszbek Mihály sportközgazdász már a múlt nyáron valószínűsítette: a hazai labdarúgás kétszáz legjobban fizetett emberét – játékost, edzőt, klubvezetőt – a középértéket tekintve 52,8 millió forinttal „dobják meg” évente, azaz csaknem négy és fél millióval havonta. Másrészt magától értetődik, hogy növekvő bevételek esetén emelkednek a bérköltségek is.
A bibi csak az, hogy a magyar labdarúgás szereplői nem piaci alapon tesznek szert mind nagyobb juttatásra. Az ősszel az FTC 10 999-es nézőátlaga nyomán 2863-ról 3068-ra emelkedett az itthoni első osztály látogatottsági középértéke, de mondani sem kell, a jegyekből származó summa pusztán a töredéke a költségvetésnek, ahogyan az ajándéktárgyakból, de még a túlárazott tévébevételekből származó jövedelem is. A pénzügyi kigömbölyödés alapja az állami szponzoráció, ennek tulajdonítható – nem feltétlenül köszönhető –, hogy a fizetések mind magasabbra szöknek, a részarányuk már a bevételek 63 százalékát teszik ki.
A magyar futball még sincs beljebb, mint korábban. A Vidivé változott Videoton hatévenkénti Európa Liga-csoportkörös szereplése kevés az üdvösséghez, pláne úgy, hogy hazánk másik három – a legtöbbször mind a négy – képviselőjét már júliusban és augusztus első hetében, az előszezonban kiselejtezik. (Akkor is, ha a vetélytárs albán, azeri vagy luxemburgi.) Magyarország az UEFA-együtthatók alapján megállapított rangsorban a 33., a FIFA világranglistáján – Ghanával holtversenyben – az 51-52. helyen áll. Az adatok egyike sem tükrözi vissza a busás ráfordítást; a jelek arra vallanak, hogy a kiadás egyelőre jobban megy, mint a beadás. Bár a nagyvonalúság sokaknak beadható, ahogyan a versenyszellemet, úgy a sikerességet sem javítja az állam bőkezűsége...
Hogy mennyire viszonylagos a bőség, azon elgondolkodhattam a Leverkusen–Mönchengladbach német bajnoki mérkőzésen is, amelyet volt szerencsém kommentálni a Sport Tv-ben. A Bayer a tizedik helyen áll a Bundesligában, több veresége van, mint amennyi győzelme, azaz legföljebb európai középcsapatnak nevezhető, azzal együtt is, hogy az EL-ben még áll, miután elsőként zárta gyógycsoportját (a további helyezések sorrendjében: FC Zürich, Larnaka, Ludogorec). Na most: ez a Leverkusen tizenöt olyan labdarúgót számlál, akinek az értéke legalább 10 millió euró. A Vidi FC keretében viszont mindössze négy játékos értéke haladja meg az egymillió eurót. Tetszik érzékelni a különbséget? A differencia másként is kifejezhető. A Leverkusen a legjobb 32 között a Krasznodarral találkozik; az orosz csapat néhány éve 5-1-gyel és 3-1-gyel ejtette ki a Diósgyőrt, és nyilván hasonlóképpen csúnyán bánna el a boldogtalan magyar kupareprezentánsok túlnyomó többségével.
A keret valódi értékét persze nem a lajstromban, hanem mindenekelőtt a pályán lehet megtapasztalni, ezt bizonyította az összesen 19 milliós Vidi kettős győzelme az 50 millióra taksált – az Európa-ligában nyújtott produkciója (egy győzelem, öt vereség, negyedik hely) alapján két fillért nem érő – PAOK Szalonikivel szemben. De az eltérést nem lehet sorozatosan eltüntetni a pázsiton. Márpedig az a szomorú helyzet, hogy még közvetlen környezetünk versenyben lévő reprezentánsai közül is a Viktoria Plzen játékosgarnitúrájának értéke 19, a bécsi Rapidé 36,5, a prágai Slaviáé 46,5, a zágrábi és a kijevi Dinamóé 50, illetve 85,5, a Sahtyor Donyecké 114, a Salzburgé 126,5 millió eurót tesz ki.
Az, hogy a fizetések tekintetében a hazai átlag hússzorosára ugrott a magyar klubokban foglalkoztatott futballisták jövedelme, belügy. Ez nem segít sem a Torpedo Zsogyino-, sem az Észtország-szindrómán. A lépéstartáshoz jelentős fejlődésre volna szükség. Nemrégiben viszont azt olvastam egy „pozitív” értékelésben: a válogatottban azért lehet némi remény, mert feltehető, hogy a kezdő csapatot főként légiósok alkotják majd, a tizenegybe alig kerül be NB I-es labdarúgó.
Ennek örülünk?
