A gyerekek általában nehezen élik meg, ha a szüleik fura neveket adnak nekik, a fura nevű gyerekeket gyakran csúfolják. Önt is csúfolták?
Nem emlékszem rá, hogy valaha történt volna ilyesmi. Volt egy edzőm, aki Páduának hívott, de az nem csúfolás, ugye? De az is lehet, hogy azért nem csúfoltak, mert verekedős voltam, és féltek tőlem. A szülői szándékokról meg csak annyit, hogy mindketten pontosan tudták, egy névnek meg kell különböztetnie a viselőjét. Ha az egyik Kováts a másik Szűcs, akkor az Édua pont megfelel erre a célra.
Szegeden született, két művészember gyerekeként. Ez mennyiben határozta meg a pályakezdését? „Elrendeltetett”, hogy rajzolással foglalkozzon, vagy ez teljesen saját elhatározás volt?
Anyám szürrealista festő volt, soha nem tervezte meg a képeit, csak úgy alakultak… Nekem ez csodálat volt: ültem mellette, és egyszerre valami lett belőle. A Tereferénél is ez látszik. Ez egy elvont rajz, de ha jobban megnézzük, látszik, hogy egymással beszélgető emberek. Apám pont az ellentéte volt: konstruktivista, pointilista. Minden képét előre megtervezte: vázlatokat készített, hangsúlyok, egyensúlyok, egyensúlybontások voltak. Már évek óta készültek a karikatúráim, amikor rájöttem, hogy az én rajzaim belőlük alakultak ki. A karikatúrának ugyanis roppant megtervezettnek kell lennie, de mindegyikben szükségszerűen ott van a poén, amitől az a kép értelmet kap.
Rajzoló vagy karikaturista? Úgy hírlik, a kettő nem ugyanaz.
Kifejezetten karikaturistának tartom magam. A rajzművész az lila ködöt festhet és rajzolhat. A karikatúrának mindig a földön kell járnia, állnia, ellenkező esetben nem érthető.
A legismertebb magyar karikaturisták szinte mind férfiak. Vajon miért? A szakma nehezebben fogadja be a nőket, vagy a női humorra nem vevők?
Szerintem már a nevelés legelején eldől a lányok sorsa. Nekem az volt a szerencsém, hogy a szó legjobb értelmében liberális légkörben nőttem föl. Szüleim, nagyszüleim engedtek szabadon szárnyalni. Más családi közegben talán kiborultak volna attól, ami én voltam: egy lázadó, krakéler, igazság bajnoka. De engem nem akartak letörni, szinte élvezték ezt a gyermekkori ámokfutást.
Ezzel azt mondja, kizárólag neveltetés és családi háttér kérdése, hogy valakiből művész lesz?
Persze hogy nem, erre azért születni is kell. Van például egy nővérem, aki mindig a művészeten kívül létezett, abszolút polgári foglalkozásai voltak. Ahhoz, amit a családom belőlem kihozott, kellett az én gondolkodásmódom. A nőiségemet egyébként nagyjából úgy élem meg a szakmában, mint bárhol máshol az életben: örömmel. Ad egyfajta kívülállást, amit egyáltalán nem bánok. De úgy tűnik, ezt is otthonról hoztam: örökké hálás vagyok a szüleimnek a nevemért, amivel egyszer s mindenkorra kiemeltek a szürkeségből, és ami biztosította nekem ezt a kívülállást már gyerekként is. Érdekes, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut, hogy amikor valamilyen díjat nyertem az életben, az is különdíj volt.
Az önről szóló internetes szócikkekben szerepel egy mondat: „édesapja Szűcs Árpád restaurátor, édesanyja Sz. Kováts Margit festőművész; az ő tiszteletükre semmiféle művészeti szakmai szervezetnek nem tagja”. Ez mit jelent?
A ’60-as, ’70-es években többször jelentkeztek a Művészeti Alapba, de rendszeresen elutasították őket. Szegeden akkoriban a modern szocialista művészeti irányzat volt a hivatalos, amibe ők nem voltak hajlandók betagozódni. Pedig a Művészeti Alapba tartozni biztos megélhetést jelentett: az illető minden hónapban leadott egy alkotást, és azért pénzt kapott. Láttam, amikor anyámat elutasították, bement a fürdőszobába, hogy ne lássam, és halkan sírt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Én akkor megfogadtam, hogy ha én egyszer híres leszek, én soha semmibe nem fogok belépni. Ha őket nem vették fel, akkor nekem sem kell. Ez egy tehetetlen, dühös gyermek fogadalma volt, de a mai napig tartom magam ehhez. Apám később mondta, feloldoz alóla, de én azt gondolom, hogy az ember ne adja fel az elveit. Egyébként meg tényleg jó kívülállónak lenni.
Apropó, kívülállás. Miből él ma egy magafajta művész? Úgy értem: amikor van megrendelés, akkor kérhet annyit a rajzaiért, hogy átvészelje a nehezebb időszakokat?
Én harminc éve szabadúszó vagyok, nem kaptam soha fizetést. Nincs biztos hátterem, de ez amennyire rossz, annyira jó is: az embert folyamatosan kondícióban tartja. Rákényszerít az állandó gondolkodásra.
A lakásában, a falon a számtalan kép között ott van egy Brenner-rajz, amit én is nagyon szeretek: a Fekete bárány. Körben egy csapat fehér birka, középen üresség és egy szegény, pislogó fekete jószág. Semmi különös, mégis mindent elmond a világról. Brenner a példaképe?
Inkább a látásmódja. Vannak karikatúrák, amelyek illusztrálnak egy szöveget, és vannak, amelyek önmagukban is értelmezhetők. A ’60-as években ilyen volt Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Réber László és Brenner György is. Akkoriban még adtak ki karikatúraalbumokat, én faltam őket. Aztán, amikor megismerkedtem Péterrel (Föld S. Péter újságíró, humorista, Édua férje – a szerk.), aki a Ludas Matyinál dolgozott, Brenner volt az első, aki odajött, hogy szeretne cserélni velem egy képet. Ez egy húszas éveiben járó rajzolónak hatalmas megtiszteltetés volt. Aztán barátok is lettünk, Gyuri haláláig összejártunk.
Már hagyomány, hogy négyévenként kiad egy albumot az előző időszak termésével. Emlékszik az első kötet első képére? És miért éppen azt választotta?
Amikor először elhatároztam, hogy kellene egy könyv a dolgaimból, akkor adta magát, ezzel kell, hogy kezdődjön: a világ teremtésével.
Egy időben szívesen ábrázolta a világot az udvari bolond szemszögéből. Mit tud a bolond, amit mi nem?
Ezeken a rajzokon a király a hatalmat testesíti meg, a bolond a kisembert, aki furfangos, túljár az eszén. Egyik oldalon a pöffeszkedő, a másikon az, aki bele tud csípni. Ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani finoman a hatalom és a kisember viszonyáról.
Sokat dolgoztunk együtt, de egyhez mindig ragaszkodott: no politika. Miközben – az önt ismerők pontosan tudják – nagyon is érdekli a közélet. Miért nem rajzol politikát?
Engem az életnek nem ez a része izgat. Nem a napi politikai történések, inkább a mozgatórugók. Szeretek egy lépést hátralépni, és onnan figyelni. Azt gondolom, hogy amin nem tudunk igazán változtatni, legalább próbáljuk megérteni.
