"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért."
(Mózes II, 21. 23-24. )
„Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől”
(II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.
A rohonci 180
1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.
Hiába keresett sírok
A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.
Az ősi törvény
A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
