Kölyök volt még. Vonzotta a fény, és a remény, hogy enni kap. Már máskor is előfordult, hogy az ott nyaraló gyerekek enni adtak neki. Épp elég sötét és csönd volt már, hogy éber legyen. A levegő is lehűlt már valamennyire.
Mégis lassú léptekkel közeledett, és nem csupán óvatosságból. Kissé meg is volt lepve. A teraszon ülő nő látta őt, de nem moccant, csak nézte. Kicsit oldalra hajtotta a fejét. Állták egymás pillantását mind a ketten. Pedig a róka ezt már megtanulta, nem volt már annyira kicsi. Az ember szemébe nem szabad nézni. De ez a szempár nem volt idegen.
Már egészen közel volt hozzá. Amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Aztán egyszerre rátört a kibírhatatlan éhség, a félelem, és még valami, amiről nem tudta, mi az, csak azt, hogy nagyon erős és nem tud neki ellenállni. Hirtelen harapta meg a nő kinyújtott lábát, a mozdulat gyors volt és pontos, bármelyik róka büszke lett volna rá.
De ő megijedt, és úgy eredt futásnak, mint aki menekül, mert már abban a pillanatban tudta, amikor a szájában érezte a meleg és sós ízt, a vért, amiből csak egy csepp jutott neki, hogy most éhes és magányos marad.
*
Jólesett neki a sötét, és hogy végre egy kicsit egyedül lehet. Máskor is előfordult, hogy miután a gyerekek végre elaludtak, kiült a teraszra, olvasgatott a gyenge lámpafényben vagy egyszerűen csak bámulta az erdőig érő kert árnyait. Anna egy plédbe bugyolálta magát, hűvösnek tűnt az este.
Aztán meglátta a rókát. A fák közül jött, a sűrűből, mint minden mesében. Lassan közeledett. Anna kissé meg volt lepve, de nem moccant, csak nézte oldalra hajtott fejjel. Szép róka volt. Békés, estében sétáló róka. Nem tűnt idegennek. A róka egy pillanatra megállt, tekintetük összekapcsolódott. Egyikük sem sütötte le a szemét.
Különös, gondolta a nő, és kíváncsi lett, milyen közel fog merészkedni. Ha nem mozdulok, talán idejön, egészen ide, de ez nem is gondolat volt, inkább csak átfutó szikra a testén.
A róka közeledett, és amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Annán könnyű öröm bizsergett végig, épp ezért érte egészen váratlanul, amikor a róka hirtelen beleharapott kinyújtott lábába. A mozdulat gyors volt és pontos, a seb kicsi, de nagyon mély.
Egyszerre ijedtek meg. A róka elszaladt, Anna pedig azonnal tudta, ha nem jut nagyon rövid időn belül oltóanyaghoz, jó eséllyel meghal. Nem félt a haláltól, már rég nem, de a gyerekek miatt biztos volt benne, hogy oltóanyaghoz kell jutnia. És abban is, nem véletlen, hogy ez épp most történt vele. Ha nem jut oltáshoz, lehet, hogy épp azon a napon hal meg, amikor az édesanyja és a nagymamája is, a két nő, akikhez a legtöbb köze volt. Hogy a dolog innentől kétesélyes. Meghal vagy életben marad, most fele-fele. Éppolyan kíváncsian várta a megoldást, mint ahogy a rókát néhány perccel korábban.
Azon csak sokkal később gondolkodott el, amit mindenki, aki részt vett az oltóanyag beszerzésében – ami igazán nem volt könnyű egy nyári hétvégén a Balatonnál –, döbbenten a szemére hányt. Hogy miért nem zavarta el azonnal, ahogy meglátta, miért nem kiabált rá, miért nem dobott felé egy követ. Tényleg, miért? – kérdezte Anna magától. És semmilyen más választ nem tudott adni, mint azt, hogy eszébe sem jutott.