Ennek a nemzetnek a négyötöde faltól falig él. A nyugdíjasok tizenkettedikétől tizenkettedikéig (ha úgy jön ki, tizedikéig, tizenegyedikéig). A múlt péntekig ehhez igazították a kicentizett létet. Ám akkor nem érkezett meg a várt pénz a bankokhoz, és az is bizonytalanná vált, hogy a postás melyik napon csönget annál, akinek nincs folyószámlája.
Gondoljuk, nemcsak a pénzre – kenyérre, gyógyszerre, benzinre, banki törlesztésre – várók voltak idegesek, hanem a miniszterelnök is, aki előző nap még siker-országról beszélt, aztán a nyakába zúdult a nyugdíjasok haragja. Feltesszük, homlokráncolása láttán sokan éjszakáztak a girórendszer fölé hajolva.
A hisztériáig halmozódó aggodalmak persze érthetőek, egyben jelzik, mekkora kisületlen feszültség torlódik ebben az országban. Pedig van olyan, hogy valaki félrenyom egy gombot, vagy egy szerver összeomlik. De olyan egy felelős kormányzatban nem létezik, hogy ennyi szóvivő, miniszter, államtitkár és biztos között nem akad egyetlen ember sem, akinek felhatalmazása és bátorsága volna kiállni, és elismerni: ez történt, ezt tesszük, elnézést. Mintha az államapparátus egyetlen görcsbe rándulna, ha a megszokott ügymenet akár egy banális hiba miatt megakad.
Ebben a rendszerben csak a „jó” híreket szokás világgá kürtölni: a szovjet világra hajazva nem létezik földrengés, csak befejezett újjáépítés. Nincs autonómia – felelősség és felhatalmazás -, csak mameluksereg, amelynek mozgása a vezér mozdulatait kopírozza. A tétova mozdulatok pedig ömlesztett sajtként kenhető közleményeket gyártanak. A felháborodás oka inkább kereshető ebben az össze-vissza beszédben, mint abban, ami valójában történt, de amiről senki nem akar-mer-tud mondani valamit.
Kicsinek épp nem mondható porszem került a gépezetbe, és ragadt a kommunikációt istenítő rendszer orcájára.