Nem sokat törődtem vele, amíg élt, el kell ismernem. Pedig a nagynénikém volt, és apám halála után már csak ő maradt a családjukból. De mindig jöttek fontosabb dolgok, gyerekek, munka - mindig vannak fontosabb dolgok, amikért a fontos dolgokat elhanyagoljuk. És ő olyan asszony volt, aki soha nem panaszkodott, nem hiányolta a figyelmet, úgy élte az életét, hogy neki ez jutott.
Mesélhetett volna, de nem mesélt.
Megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul. Ő akkor is erkölcsösen viselkedett, amikor nagyon sokan nem viselkedtek erkölcsösen. A vállalatnál, ahol fiatal gépírólányként dolgozott, volt egy nem zsidó, de nem is nőtlen főmérnök, Komronczy, akinek nagyon tetszett Frida, néha hazakísérte, és udvarolni is próbált, szeretem magát, mondta neki egy városligeti padon, és a kezét is megfogta, de Frida visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, mint hogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni. Még azt is mondta Fridának, hogy válik a feleségétől, és hajlandó lenne vele elmenni Portugáliába, ott várt a kapu előtt a taxival, Frida azonban hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta.
Túlélte. Vagy azért, mert kemény volt és elszánt, vagy azért lett kemény és elszánt, mert túlélte.
Ápolta Hannát, a beteg nagymamát, aki a háború óta ágyban feküdt, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Frida esténként az ágya szélén ült és felolvasott neki. Tudta, hogy Hanna nem nem érti, talán nem is hallja, de az nem számított. Napközben járta a kórházakat, de reménytelen esetnek tartották, csak a körzeti orvos ment el néha sajnálkozni.
Soha nem kérte számon az elmaradt és lemondott látogatásokat, soha nem kért segítséget, és hálás volt minden kis ajándékért. Amikor külföldön voltam, nem írtam neki, pedig mindig megígértem. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek hozzá. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Hiszen gyerekek. Tulajdonképpen a sajátjaim, mondta.
Amikor meghalt a nagymama, Frida egyedül maradt a Thököly úti lakásban. Takarított, főzött, mosott, vasalt, esténként verseket, klasszikus regényeket olvasott, és zenét hallgatott. Csak Hanna, ő hiányzott neki. Az ápolás.
Aztán egyszer összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Talán ez volt az utolsó mondata.
Most, sok évvel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt, kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.
- Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.
És ezzel eltűnt.