Milyen érzéseket váltott ki Önből a hír, hogy a két ünnep között, kora reggel elvitették Nagy Imre szobrát eredeti helyéről? Előzetesen történt-e valamilyen egyeztetés, ahogyan azt korábban Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program vezetője megígérte? – sok egyéb mellett ezeket kérdeztük Varga Tamás szobrásztól. A művész az alkotója a mártír miniszterelnök első egész alakos emlékművének, amelynek elkészítését elsősorban Demján Sándor magánadománya tette lehetővé. A szobrot 1996-ban avatták fel a Parlamentnél lévő Vértanúk terén, a múlt év végén a Kossuth tér rekonstrukciójára hivatkozva távolították el. Helyére a „vörösterror áldozatainak emlékműve” kerül. Nagy Imre szobrát majd a Jászai Mari téren állítják fel.
Varga Tamás nem vállalkozott személyes interjúra (és arra sem, hogy most fénykép készüljön róla), azt kérte, hogy írásban küldjük el kérdéseinket. A szobrász ragaszkodott ahhoz, hogy nyilatkozatát teljes terjedelmében közöljük.
„Tisztelt Czene Gábor úr!
Közismert tényekre kérdez a szobor előtörténetét illetően: a terv kiválasztása nem megbízással, hanem pályázattal történt, és magánemberek adományából finanszírozták. Ennek részleteiről keveset tudok, de nyilván készültek iratok.
A szobrom eltávolításáról oly módon értesültem, hogy egy ismerős szólt, hogy megjelent mint kormányhatározat, nézzem meg. Megnéztem, tényleg megjelent. Természetesen ezt megelőzően már évek óta lehetett hallani mendemondákat, arról, hogy mi készül. Értésemre adták, hogy vannak, akik nem látják szívesen a szobromat a helyén, de persze lehetett bizakodni abban, hogy talán ez mégsem lesz kormányprogrammá. Egyéb eszközöm nem lévén – amikor találtam valakit, akit egyáltalán érdekelt valamennyire a véleményem, vagy aki egyáltalán tudta, hogy nekem mi közöm van ehhez az egészhez – magam tiltakoztam, érveltem a szobrom helyén maradásáért.
Abban egyébként, hogy alig hallható a szavam a szobrom védelmében, nagy szerepe van a hazai médiagyakorlatnak. Itthon ugyanis a szobrász és az építész szinte teljes névtelenségben dolgozik, a műveinket emlegetik, mutatják, beszélnek előtte, beszélnek róla, de a mi nevünket szinte sosem említik. Az igen tisztelt médiastáb tagjait persze mindig felsorolják.
Magyarországon ma az a méltatlan helyzet, hogy zeneműnek, irodalmi alkotásnak, cikknek, riportnak, egyéb média teljesítménynek van alkotója, szobornak, épületnek viszont nincs. Azok csak úgy vannak, mintha mindig lettek volna. Háttérként, vágóképként, vagy szörnyülködésre alkalmas jó témaként.
Ha lenne kedvem tréfálkozni, azt mondanám, ma Magyarországon Nagy Imre a legismertebb szobrász.
Az elmúlt hetekben legalább százszor leírták, hogy mit tettek Nagy Imre szobrával, de hogy ezt az én Nagy Imre-szobrommal csinálták, arról hallgattak. Ebben a dicstelen műfajban számomra eddig a rekorder az, aki avatta, egyébként maga is érdemdús művész volt, ő nem átallotta félórás avatóbeszédében méltatni az emlékművet anélkül, hogy engem megemlített volna.
Bár az is tetszett – hogy frissebb példát mondjak –, amikor nemrég kiváló avantgardista szaktársaim csináltak tiltakozó fesztivált a szobromból, és alkotóként szintén csak saját magukat tüntették fel. Visszatérve a kérdésekre: ugye azt azért nem gondolja komolyan a szerkesztő úr, hogy majd óraperccel, névvel, címmel, telefonszámmal kiadom azt a pár embert, aki ebben a helyzetben – függetlenül attól, hogy a bánatos magyar barikád melyik oldalán állt – mégiscsak megpróbált emberi módon viselkedni, informálni, esetleg segíteni? (Senkinek a „kiadását” nem kértük, sem ilyen elvárásunk, sem ilyen kérdésünk nem volt – Cz. G.)
Az azt firtató kérdésre pedig, hogy amúgy privatim mekkora gazember vagyok, lefizettek-e, és szoktam-e elárulni pénzért az álmaimat, azt válaszolom, hogy nagyon kedves a kérdés, de nem. Eddig legalábbis nem. (Ide vonatkozó kérdésünk így szólt: A kormány ígért-e Önnek anyagi vagy egyéb kompenzációt? – Cz. G.)
Azonban, ha találok megfelelő helyet a szobromnak, és ráveszem az illetékeseket – bármi legyen is a megfontolásuk –, hogy kifizessék a kivitelezőknek azt a tetemes költséget és munkát, amivel egy ilyen méretes és bonyolult szobor felállítása jár, akkor a magam munkáját is meg fogom piaci áron fizettetni. Az én mesterségem ugyanis teljes egészében piaci alapon végezhető. Magyar szobrász egy árva peták alanyi állami támogatást még az életében nem látott. A szobrászat teljes egészében a „jegybevételből” létezik
Arról pedig, hogy apámmal miről mit beszéltünk: mivel ő jelenleg gyengélkedik, inkább hallgatok. (Károlyi Mihály szobrát, amelynek Varga Tamás édesapja, Varga Imre az alkotója, szintén eltávolították a Parlament környékéről, és még Budapestről is száműzték – Cz. G.)
Hasonlóképpen nem tartozik a nyilvánosságra, hogy a magyar társadalom mely bugyraiban próbálok jelenleg szövetségest találni ahhoz, hogy munkám ne a süllyesztőben végezze, hanem megmaradhasson egy jó budapesti központi helyszínen, ha már a helyéről tiltakozásom ellenére erőhatalommal elvitték. Ez az én szakmai érdekem, és az emlékműnek is ez az érdeke, mert Nagy Imre emlékét is ez szolgálja illően. Az ő személyéről azt gondolom, hogy szamárság megpróbálni besározni.
Amúgy, ha a volt helyén nem tűrhették, márpedig a jelek szerint sem nekem, se másnak nem volt elég eszköze, a szobor marasztalására, a mostanáig felmerült Jászai tér például lehet jó helyszín, amennyiben a szükséges átalakítások megtörténnek.
Végezetül az írásban adott interjúról annyit, hogy – felhasználva a nekem jutott pillanatnyi figyelmet – ezzel az arctalan formával tiltakozom a magyar médiában nekem és szobrász, valamint építész alkotótársaimnak jutó arctalanság ellen, amellyel rendszeresen megfosztanak bennünket a nekünk járó pillanatnyi nyilvánosságtól, amikor munkánkról a szerző említése nélkül beszélnek, írnak.
Tisztelt szerkesztő úr, kérem, hogy válaszomat szerkesztés, illetve kihagyások nélkül, teljes egészében közölje. Nyilvánosságra hozatalához csak ebben az esetben járulok hozzá.
A pótkérdésre, hogy konkrétan hol van a szobor most, a tulajdonostól lehet választ kapni, aki -gondolom – elvitette. Én még nem emésztettem meg eléggé az esetet, hogy érdeklődjek.
Remélem, vigyáznak rá.
Üdvözlettel: Varga Tamás”
