A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elöl vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért.
Egyikőjüket, a belga-kanadai Adrient letartóztatása után nyolc év börtönbüntetés fenyegeti kafkai vádak alapján. De miért csinálják? Miért kockáztatnak, ha nem is érinti őket a rabszolgatörvény? Ezek a kérdések hátborzongatóan hasonlítanak azokra, amiket anno a CEU-t illetően kaptam. „Ha te nem mész Bécsbe, akkor rendben vagy nem? Akkor téged nem érint.” Ez a hozzáállás kortól független, és árulkodik a demokratikus gondolkodás patológiás állapotáról. Úgy gondolkodunk a demokráciánkról, akár a fogfájásról. Amíg nem fáj annyira, hogy már végképp nem tudunk enni, inkább nem törődünk vele.
A demokrácia tanulási folyamat, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy az egyének megszokják, van beleszólásuk a döntésekbe. Benne foglaltalik a felismerés, hogy az államhatalom egy viszony, ami a véleményünktől (vagy közönyünktől) függ, nem pedig független létező, amit az uralkodó a az alávetettek hozzájárulása nélkül gyakorol. Az egymás véleménye felé történő, érdeklődő odafordulás szintén nem valami genetikai örökletességből származik, hanem egy sérülékeny tanulási folyamat eredménye. Ezt a tanulási folyamatot Magyarországon eltérítették – és nem csak az Orbán-kormány –, így nem tudott lezajlani.
Adrien és a tüntető külföldi diákság nem véletlen lett a mocskolódó kormánypropaganda egyik elsőszámú célpontja: ők azok a szereplők, akiktől tanulni lehet, mert nemcsak akkor vonulnak utcára, mikor személy szerint őket éri igazságtalanság, hanem akkor is, ha másokat. Az ő gondolkodásmódjuk az, ami túlmutat a NER esetleges megdöntésén, ami nem cél, csak egy állomás a cél felé vezető évtizedes úton. Míg a tévészékháznál a képviselők lerántották a demokrácia álcáját az állami erőszak felvillantásával, és elindultak a változás felé vezető úton, a diákok kiállása már azokra a „kései, keserű léptekre” oktat minket, amiket egyszer rég meg kellett volna tennünk.
A propagandisták a boszorkányüldözők hisztériájával sütnek rájuk egyszerre húszféle billogot: hópihék, Soros-bérencek, idegen ügynökök, genderanarchisták, keresztényellenes felforgatók, liberális vandálok. Valójában nem arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes ellenségkép. Arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes minta. Egy olyan demokratikus viselkedés példáját állítja elénk a fagypont alatti tereken és a rendőrsorfalak előtt dideregve, amitől joggal retteghet bármely diktatúra: az összefogás és a szolidaritás melletti, és az igazságtalansággal szembeni feltétlen kiállás felszabadító példáját.