Az az állítás, hogy „még mindig nem egyértelmű, nem akarják-e a szakszervezetek elalibizni a rabszolgatörvény ellen kialakult ellenállást” semmivel sem áll gyengébb (vagy erősebb) lábakon annál, mint hogy „még mindig nem egyértelmű, nem akarják-e az ellenzéki pártok elalibizni a 2019-ben esedékes választásokat”.
A látszat – és minden bizonnyal a valóság is – az, hogy vannak közöttük, akik bizony a legszívesebben hagynák az egészet a fenébe. És ahhoz, hogy így tegyenek, még csak nem is kell a kormánypárt megvett ügynökeinek lenniük. A Fidesz a kétharmados teljhatalmával élve úgy alakította a játékszabályokat, hogy a túlparti szereplőknek (ellenzéknek, szakszervezeteknek) látszólag, a primer pénzügyi önérdekük alapján megérje karba tett kézzel várakozni: könnyen alakulhat ki bennük az a képzet, hogy minden opció rosszabb annál, mint ha a fideszes szabálykönyvet követve a kivárásra játszanak.
Két súlyos érv mond ellent ennek a megfontolásnak. Az egyik, hogy az érintettek – t. i. szakszervezetek, illetve ellenzéki pártok – a sors szeszélye folytán éppen egy-egy olyan szektorban tevékenykednek, hogy jelenleg, amikor helyzet van, sajnos nem alibizhetnek az árulás (vagy a „fogottság”) megalapozott gyanúja nélkül. A másik, hogy ha létezik a részükről olyan tevékenység mostanában, amire nincs közönségigény, az éppen az alibizés. Elég megnézni, hol tart azoknak a pártoknak a népszerűsége 2018 áprilisához képest, akik így-úgy, de beleálltak a stratégiai cél, vagyis a Fidesz-hegemónia megtörésére alkalmasnak tűnő koordináció megvalósításába, és hol tart azoké, akik valamilyen indokkal elmismásolták.
Annak, hogy a nagyközönség most nem fogadja el a kamu érdekvédelmet, illetve ellenzékiséget, kézenfekvő oka van. A Fidesz-kommunikáció advent óta arra épült, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét (ismerős valahonnan?), a dolgozó néposztálynak nincs oka panaszra – aki mást mond, az nyilván sorosista. Aztán kijött egy statisztikai adat, amely szerint szemben a kormány által a bérharc napjaiban sulykolt állítással (kevesen élnek minimálbérből, nagyon erősek a munkavállalók alkupozíciói) a magyar dolgozók közel fele, 42-43 százaléka minimálbért kap. Minimálbérért, a törvényesen adható legalacsonyabb fizetésért csak azt lehet dolgoztatni, akinek nincs más választása, legfeljebb a közmunka - ennyit az erős alkupozícióról.
De a minimálbéresek mindent felülmúló tömegéből más is adódik. Például az, hogy valahol legfelül, a bérpiramis csúcsán kell lennie egy szűk, de irdatlanul sokat kereső rétegnek, akiknek a bevételei valahogy ellensúlyozzák az éhbérből élő milliók jövedelmét a statisztikai átlagban. Meg az is, hogy itt valójában a szegénység bővített újratermelése folyik: ha egyre szélesedik a minimálbérért foglalkoztatottak köre, az nem a jólét terjedésére utal; és akik után csak a minimálbér erejéig fizetik a járulékokat, azok a – megint mondjuk - milliók nyugdíjban is (azaz a halálukig) szegények lesznek.
Ehhez pedig aligha asszisztálhat büntetlenül a szakszervezeti szféra meg az ellenzék.