Még harminc éve, a vasfüggöny lebontásának idején is általános volt a meggyőződés, hogy a közös európai politizálás alapja a nyugati típusú demokrácia. Ebben nem is volt vita a feltörekvő politikai erők vezetői között. Az amerikai filozófus, Francis Fukuyama egyenesen úgy látta, a történelem a végéhez érkezik, mert a demokratikus jogállamnak nincs alternatívája, s el kell juttatni a fejletlen társadalmakba. Ezzel a demokráciát az arab világba exportálni kívánó George W. Bush adminisztrációjának kedvence lett. A tíz éve elhunyt Samuel P. Huntington - akire a populisták hivatkoznak - viszont úgy vélte, nincs szó a történelem végéről, civilizációk kerülnek konfliktusba egymással, s az iszlám a legfőbb ellenség.
Az utóbbi években megrendült a demokráciába vetett hit. Ki gondolta volna tíz éve, hogy az Európai Unió egyik tagállamának miniszterelnöke az „illiberális demokráciákat” – Kínát, Oroszországot, Törökországot – nevezi követendő példának, olyan államokat, amelyekben a többpártrendszer csak papíron, vagy még úgy sem létezik.
A demokráciát elvető populizmus előretörése más és más okokra vezethető vissza. Görögországban és Olaszországban egyértelműen a gazdasági- és menekültválság „elegye” vezetett ehhez, Hollandiában a menekültek jelenléte, míg akadtak régiók, ahol elvileg semmi sem indokolná a jobboldali populisták térnyerését. Kelet-Németországban például sosem volt ennyire erős a gazdaság, illetve alacsony a munkanélküliség, mégis három keleti tartományban is az Alternatíva (AfD) a legerősebb párt. A volt NDK területén az újraegyesítés előtti korból származó kisebbségi érzés is kellett a jobboldali radikalizmus térnyeréséhez. (Ezért is érdekes, hogy a modern nyugati gondolkodás letéteményese épp a keletnémet Angela Merkel lett.) Általánosságban is megállapítható, Közép-Európában azok a vezetők váltak igazán népszerűvé, akik a vasfüggöny előtti korból megmaradt gondolkodást, illetve az évtizedeken át elfojtott nacionalizmust elegyítették a populizmussal, az ellenségkép kreálásával.
A populisták megerősödésében szerepet játszik az Európai Unióval szembeni elégedetlenség is. Bár az Eurobarometer legutóbbi felmérése szerint a megkérdezettek 62 százaléka tartja jó dolognak az uniós tagságot, az uniós polgárok fele szerint rossz irányba tart az EU. Jellemző módon Olaszországban sosem volt ennyire alacsony az uniós tagság támogatóinak aránya, az euróban azonban a lakosság több mint kétharmada bízik, ami azért megköti az Északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom koalíciójának kezét. Közvélemény-kutatók szerint a májusi európai parlamenti választáson a mandátumok mintegy ötödét szerezhetik meg a populisták, amire még sosem volt példa az EU fennállása óta.
Minél sokoldalúbb egy társadalom, annál ellenállóbb a populistákkal szemben – állapította meg nemrégiben a német Die Zeit egyik véleménycikke. Való igaz, Magyarországon egy párt uralja a társadalom minden szegmensét, Olaszországban annak köszönhetően jött létre populista kormány, hogy a társadalom egy nem is csekély része az Európai Uniót, illetve a menekülteket kárhoztatta az ország gondjaiért. A nyugati típusú társadalmi berendezkedés mostani válságát csak elmélyíti, hogy a demokrácia őshazájának tartott Egyesült Államok elnöke, Donald Trump is az illiberális demokráciával kacérkodik. Ugyanakkor nem lenne igaz az a megállapítás, hogy a populizmus magvait egy társadalomban csak egyes politikusok hintik el. Előfordul, hogy a lakosság egy része fordít hátat a demokráciának, amint ez Fülöp-szigeteken történt Rodrigo Duterte megválasztásával, vagy a brazil társadalomban, ami aztán Jair Bolsonaro megválasztásához vezetett.
Ezek után felmerül a kérdés, 2019 a populisták éve lesz-e? A jobboldali radikálisok már 2017-ben, majd 2018-ban is nagy áttörésre készültek. A 2016-os Brexit-sokk, illetve Trump megválasztása után logikusnak is tűnt, hogy az egyes választásokon a szélsőségesek jelentős előretörésére lehet számítani.
A legsötétebb jóslatok nem váltak ugyan valóra, de a világ még messze nem lélegezhet fel, a bizonytalanság időszaka elhúzódik, ki tudja meddig. Európa jövője a német-francia-tengelytől függ, ez azonban most gyengébb mint valaha. A 2017 tavaszán tartot francia elnökválasztást megnyerte ugyan Emmanuel Macron a jobboldali radikális Marine Le Pennel szemben, s Európa józanabbik része fellélegezhetett, ám Macron példája mutatja: nem elég egy választást megnyerni, a kormányzás is rendkívül nehéz. A francia államfőt azzal vádolják, hogy túl sok engedményt tett az elitnek, a tehetősebbeknek, ám elhanyagolta a szegényebb rétegeket, s ez vezetett a sárga mellényesek mozgalmához. Macron ugyan át akarta alakítani a régi struktúrákat, az ezer sebből vérző gazdaságot, csökkenteni próbálta az állami kiadásokat, hogy növelje a versenyképességet, a gyakran erőszakba torkolló tüntetések miatt azonban év végén olyan engedményekre kényszerült, ami miatt teljes gazdaságpolitikáját újra kell gondolnia. A 2019-es év arról is szól majd, mennyire képes konszolidálni hatalmát a francia elnök, mennyire tud talpon maradni a populista – legyen szó akár jobb- vagy baloldaliról – ígéretdömping viharaiban.
Németország szintén átmeneti időszakot élhet át, aminek a végkimenetele bizonytalan. Ha a három őszi keletnémet választáson túlnyeri magát a jobboldali radikális Alternatíva (AfD), akkor védekezésre kényszerülhet a kormánykoalíció, s akár az is elképzelhető, hogy kilépnek belőle a szociáldemokraták. Az országban tavaly érdekes átrendeződés volt tapasztalható a pártpreferenciákban, a baloldalon a Zöldek megelőzték az SPD-t, s az uniópártok népszerűsége is történelmi mélységekbe zuhant, ezek a változások azonban csak időlegesek. Az őszi keletnémet tartományi választásoktól mindenesetre teljes joggal tartanak a tradicionális pártok, hiszen az Alternatíva túl jó szereplése egész Európában lendületet adhat a populistáknak.
Ki lehet a populisták vezetője? Orbán Viktort már többször emlegették a bevándorlásellenesek potenciális vezéreként, már csak azért is, mert úgy állítja be magát, mintha a magyarok teljes támogatását élvezné. A magyar miniszterelnöknek a jobboldali radikálisok körében tapasztalható jó hírét, nemzetközi nimbuszát azonban megtépázhatják a magyarországi sok ezres tüntetések. A képsorok ugyanis azt igazolják: Orbánnak saját hazájában is jócskán vannak ellenfelei.
S hogy a populisták éve lesz-e 2019? Nem éppen jó előjel, hogy a spanyol szélsőjobboldali Vox kívülről támogatja az andalúziai kormányt. Méghozzá a polgári-liberális Ciudadanos partnereként.
