Gőte János, a Pércsi Villamos Művek karbantartója utálta a karácsonyt. Az egész felhajtást, a tolongást az üzletekben, a fölösleges ajándékokat, az állandó zabálást, de legfőképpen a fényfüzéreket, amikkel a felesége díszítette a lakást. A fán természetesen tizennégy füzér volt, egyenként vagy száz égővel, és ha az egyik kiégett, dobhatták ki az egészet. Aztán a lakás legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel újabb és újabb füzérek: a konyhában, a vécében, az előszobában, a spájzban és a fürdőszobában.
Gőte Jánosnak el kellett ismernie, hogy a fényfüzérek önmagukban nem csúnyák, egyik-másik egészen tetszetős volt. A konyhai égők például apró palackokat formáztak. A könyvespolcon elhelyezett darab pedig piros (!) hóembereket, amelyek új korukban kék és zöld fénnyel villództak. A probléma a lekapcsolással volt. Tudniillik esténként Gőténé a fényeken elandalodva, a nappali kanapéján aludt el. Ilyenkor kénytelen volt végigjárni az összes fényfüzért, és egyenként lekapcsolni őket. Negyed órás művelet volt ez, minden este. A legnehezebb a fa volt, mert a tizennégy füzér mindegyike külön elemről működött, és Gőtét minden alkalommal összeszurkálták a tűlevelek.
Azon az istenverte pénteken (fejben már a fabontást tervezgette) este csöngött a telefon. A vonal végén a főnöke volt, és azonnali hatállyal berendelte Gőtét a központba. „Valami gáz van, főnök?” – kérdezte Gőte, de amaz azt mondta, nem telefontéma. Általában fél óra az út, de most egy kicsit tovább tartott: valami tüntetők mentek a Széchenyi tér felé, mindenféle táblákkal. Gőte nem olvasta el a feliratokat. Azt viszont azonnal észrevette, hogy a környéken nem égnek a lámpák.
„Maga rendes ember, Gőte, meg fogja érteni, hogy miért fordulok magához – mondta a főnök, és közelebb hajolt a karbantartóhoz. – Most szóltak fentről, hogy nem éghetnek a lámpák, amíg ezek itten randalíroznak.” Gőte nem látott ugyan randalírozást, a lámpákat viszont nagyon is jól ismerte, nemrég cserélték le mindet. Egy darabig pislákoltak, aztán végleg megadták magukat. Mondta is, hogy ezek nem fogják bírni, de nem hallgattak rá.
„De főnök, ezek már hetek óta nem égnek.” A főnök lehalkította a hangját, és óvatosan körülnézett. „Az a helyzet, Gőte, hogy a Dezsőék két napja dolgoznak rajta, és most szóltak, hogy mindjárt kész. Értse meg, én egyszerűen nem kapcsolhatom vissza, pont most. De tudja, milyen a Dezső. Állandóan politizál. Hát kell az nekem, hogy kiderüljön, hogy már éghettek volna a lámpák, én meg direkt nem engedtem?”
Így történt, hogy aznap sötétben tüntettek a pércsiek. Gőte ismerte a rendszert, tudta, hol kell belenyúlni. A központban elégedettek voltak. Egészen magas helyen felmerült, hogy a Pércsi Villamos Művek vezetőjét újabb öt évre ki kéne nevezni, bár vannak más jelentkezők is a posztra.
Gőte János elgondolkodva ért haza. A felesége már aludt a nappaliban. Odakint sötét volt, a lakásban csak a fényfüzérek világítottak. „A fene, aki megette – gondolta Gőte – ha ezt szereti az asszony, hát legyen neki világosság.” Majd reggel lekapcsolja az összeset.