Ritkán fordítja maga ellen az ember a saját fegyverét, vagy engedi meg azt, hogy mások ellene fordítsák. Különösen igaz ez a Fideszre, amely annak idején ellenzékből a vizitdíjas, kórházi napidíjas és tandíjas népszavazással (2008) tudott végül kormányt buktatni, és a régi parlamenti választási szabályok szerint kétharmados többséghez jutni (2010). A népszavazás ugyanis nemcsak mozgósításra és a szavazótábor egyben tartására jó, hanem a mélyen szunnyadó népharag előcsalogatására is, amivel könnyedén kilőhetők a legóvatosabb kormányzati lépések is, mint azt a 300 forintos vizitdíj esete mutatta.
Úgy kellene az ilyen lehetőség az ellenzéknek, mint egy falat kenyér, de a magát előszeretettel a nép barátjának beállító Fidesz még véletlenül sem engedi ki a kezéből a népszavazás fegyverét. A kormány szempontjából sokkal jobb manipulatív és olcsó konzultációval vagy drága tájékoztató kampányokkal szórakoztatni az illiberális demokráciára fogékony tömegeket, aztán ráfogni, hogy az intézkedéseket az emberek kérték. A kormánypártok így nyugodtan hátradőlhetnek a foteljukban, miközben a háttérharcot a jogászok szépen megvívják a választási bizottságban, az NVB-ben. Abban a testületben, amely tavaly a benyújtott több mint 60 népszavazási kérdésből – két, nem érdemi felvetés kivételével – mindent elutasított.
Nem ment át itt semmi, amiről kötelező erejű vélemény lehetne: letelepedési kötvények, Paks 2, Európai Ügyészség, korkedvezményes nyugdíj, minden ment a levesbe, még ha utóbb a Kúria néhány esetben másként döntött is. Népszavazni ugyan 2010 előtt sem volt könnyű, hiszen sok kérdés hosszú ideig keringett a különböző jogorvoslati fórumokon, de akkor végül több ellenzéki próbálkozás átjutott a szűrőn.
Most ilyen hibát nem engednek meg. Ha esetleg valamilyen kérdés mégis révbe érne, azaz elkezdődhetne róla az aláírásgyűjtés, akkor erővel lépnek fel (kopaszbalhé), és gyorsan visszakoznak (vasárnapi boltzár ügye). Esetleg megvárják, amíg összegyűlnek az aláírások, és utána fújnak visszavonulót (olimpia elleni kezdeményezés), vagy még azelőtt jogszabályt módosítanak, és látszólag a kezdeményezés élére állnak, hogy az ellenzék akcióba lendülhetne (a korrupciós bűncselekmények elévülésének 12 évre emelése). Vagy egyszerűen megvárják, amíg egy gyűjtés érdektelenségbe fullad (állami cégvezetők kétmilliós bérplafonja).
Kimondhatjuk: nem lehet népszavazás semmiről az országban, kivéve, ha az illiberális hatalom azt akarja, hogy valamiről legyen. Csakhogy ezt meg nem akarja. A 2016-os, a migránsok kényszerbetelepítéséről szóló népszavazás is inkább kormánypárti mozgósítás volt, és hiába zárult érvénytelenül, komplett kampányt építettek rá. Az pedig egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy az ellenzék jogi eszközökkel küzdjön a jogállamot felszámoló rezsimmel szemben, ahol a parlament legfeljebb a színjáték terepe: az ellenzéki javaslatokat napirendre sem veszik, a rendkívüli üléseket bojkottálják, kitiltanak, bírságolnak. És még a fegyverüket is maguknál tartják.