Most nem vacakoltam sokat az újévi fogadalmakkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és petárdadurranások között, és megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok jobban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfeleljek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozmetikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy megfigyeltem magamon: az újévi fogadalmak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök apránként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket.
Miért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célravezető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiismeretét folyton fogadkozásokkal elcsitítani próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Karenina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hasonlók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) viszont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert keresek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal könnyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rendkívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen szeretője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttesten, és senkivel sem káromkodott.
Nincs mit tenni, a rossz tulajdonságaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllentőbb, izgágább, a szomszédokat különféle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta már mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Ajándékozó. Kizárólag a szófogadó, engedelmes, csendben meghúzódó, idejében betört egyen gyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból.
Visszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pompásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalkulált az emberi gyarlósággal, és túl tökéletesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor teszünk igazán jót az emberekkel, ha megengedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatlanok, hitetlenek, és persze legyen egy csokor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De – hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret – a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megismerés és velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk valakit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és értékesebb idő kell, mint a kirakatok felületes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szerethetőségemről, becses emberi mivoltomról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk.
A Paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön. Talán ha majd az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmilyen valósága nem lesz, akkor megbékélhet a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban. Így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy-nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egészen másként fogalmaznák meg.
