„Mi köze a C-dúrnak a fasizmushoz? Nem érdekel egy zeneszerző politikai meggyőződése, morálja, ha a zenéje jó. Attól, hogy emberként valaki jobb, nem biztos, hogy jobb zeneszerző is.” Christian Thielemann ilyen és ehhez hasonló gondolataival erősen megosztotta a berlini zeneszerető közönséget a 2000-es évek elején, miután azzal vádolták: nacionalista és antiszemita. A vád „alapja” az volt, hogy többször és több helyen is bemutatta Hans Pfitzner Palestrina című operáját. A nacionalista Pfitzner a Harmadik Birodalom idején Hitler lelkes hívévé vált, írásaiban, műveiben is igyekezett hangosan kiszolgálni a náci ideológiát.
Csakhogy a Palestrina 1917-ben született – Thomas Mann a romantikus opera halotti énekeként méltatta –, a későromantikus műben pedig nyoma sincs az ordas eszméknek. (Pfitzner összes művének törlése a zenei emlékezetből mindenesetre Magyarországon föl sem vetődött, a Palestrinát 2008-ban mutatták be a Müpában Kovalik Balázs rendezésében, Peskó Zoltán vezényletével.)
Thielemann ellen a vádak akkor voltak igazán hangosak, mikor a berlini Deutsche Oper művészeti vezetője volt 1997 és 2004 között – és hát több pénzt próbált kiharcolni az intézménynek. Állították, a berlini Staatsopert akkor vezető Daniel Barenboimra is rosszízű megjegyzéseket tett, ami azért is fura állításnak tűnik, mert Barenboim épp akkoriban vezette be Thielemannt Bayreuthba, akit azóta az Ünnepi Játékok egyik megmentőjének tartanak. (A kettejük szembeállításáról szóló pletykák azóta kiegészültek Sir Simon Rattle „szerepeltetésével” is, aki idén búcsút is intett a Berlini Filharmonikusoknak.) Feltehetően megállja a helyét Thielemann állítása: a berlini zenei életbe túl sok politika szivárgott be – Münchenben, Drezdában, Salzburgban mindenesetre tárt karokkal fogadták az egykor „fiatal Von Karajanként” méltatott karmestert.
Thielemann már sokszor vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat a Musikvereinban, de január elsején először kapta meg a lehetőséget, hogy az újévi koncertek vendégkarmestereinek a sorába is feliratkozzon. – Az osztrákok a keringőt játsszák jól, a németek pedig az indulókat – volt ilyen rosszízű megjegyzés a koncert előtt, az elcsépelt féligazsághoz pedig hozzátartozik: Thielemannt elsősorban Richard Wagner és Richard Strauss ismerőjeként tartják számon. (Állítólagos nacionalizmusára azt is bizonyítéknak vélték, hogy főként német zeneszerzők műveit dirigálja. Thielmann szerint orosz karmestereket hasonló helyzetben sosem ér hasonló vád.) A két és fél órás koncerten persze meggyőződhettünk, Thielemann azért megbirkózik a Strauss-polkákkal és keringőkkel is, és még véletlenül sem esik Kurt Vonnegut hibájába, aki szerint a keringő csak umpappa, umpappa. („Ha valaki nem tudná, hogyan kell keringőzni, közlöm, hogy mi sem egyszerűbb, mi sem emberségesebb. Lép, csúsztat, áll. Lép, csúsztat, áll. Umpappa, umpappa, umpappa” – írta a Mi szép, ha nem ez? című kötetben. Tény, sok zenekarnak tényleg csak umpappa a keringő.)
Lehettünk páran, akik ezt a koncertet is jó emléknek teszik el idénre: 91 országban úgy ötvenmillió ember láthatta, hallhatta a közvetítését. Az első komolyabb kritikák mindenesetre frenetikus sikerről számoltak be.
