„Szolgálatnak tekintettem az újságírást” – írta pályájának történeteit összegző könyvének bevezetőjében. Ez jellemezte őt mindig. 1951-ben végezte el az újságíró-iskolát, a Szabad Népnél kezdett, aztán negyven évig dolgozott lapunknál. Nyugdíjba vonulása után publikált a Képes Újságban is. A Népszavánál vezette a hírrovatot, majd a belpolitikát, szakértője volt a mezőgazdaságnak, de foglalkozott szinte minden témával.
„Emberekről írtam embereknek. Minden fellengzősség nélkül, ez volt az ars poeticám”. Ezekkel a szavakkal idézte fel pályáját az Időutazás című könyvében. Egykori munkatársai megerősítik ezt a hitvallást, a nagyszerű újságíróra és a kitűnő emberre emlékeznek. „Olyan volt a rovat élén, mint egy tyúkanyó” – emlékezett vissza egyikük. Ami azt jelentette, hogy szinte úgy éltek, mint egy nagy család, barátok voltak, de eközben igyekeztek magas színvonalon művelni hivatásukat. Lendvai Verát szigorú rovatvezetőnek tartották, aki a munkában sosem engedett az általa fontosnak tartott szabályokból. A közönség tájékoztatását, a pontosságot, az alaposságot tekintette fő céljának és ezt tanította meg annak a sok fiatalnak is, aki az ő rovatában válhatott igazi újságíróvá.
Családjában is eredményesen örökítette tovább mindezt. Fia követte a pályán, s nem is hozott rá szégyent, sőt. Németh Péter, lapunk korábbi - s jelenlegi tiszteletbeli – főszerkesztője édesanyját gyászolja Lendvai Verában. A kitűnő újságíró emlékét pedig a mai Népszava munkatársai vele együtt megőrzik, miközben ars poeticáját maguknak és a jelenkor számára is érvényesnek tartják.
