Egy Heves megyei faluban, Ostoroson beszélgetünk, egy olyan házban, amelynek teteje tele van napelemmel, a garázsban egy elektromos autó parkol, a szobákban nem látni egyetlen radiátort sem.
Itt minden árammal működik, amit a 12 kilowattnyi napelemből nyerünk: úgy gondoltuk, hogy környezet-, és természetvédőként ezt az utat kell választanunk, ráadásul manapság ennek a kiépítése már jóval olcsóbb, mint a gázé. Ingyen van a rezsi és ingyen autózunk. Más kérdés, hogy amíg a rendszert egy dunaújvárosi cég viszonylag hamar és profi módon beszerelte, addig az állam rengeteg akadályt görgetett elénk: az összes engedély beszerzése több, mint fél évig tartott.
Vajon miért?
Nekem erről az a véleményem: „állam bácsi” nem akarja, hogy az átlag magyar saját pénzen áramot állítson elő. Pár éve betiltották a szélkereket, most visszavonták a földművesek naperőmű-parkjaira kiírt pályázatokat: vajon miért? Talán csak nem azért, mert valamivel indokolni kell, miért akarunk Paksot építeni? Miközben egy állam számára amúgy a világ legkényelmesebb dolga lenne, ha polgárai megtermelnék a saját energiájukat, hiszen azzal egy gondot letudnának. Sem környezetvédelmi, sem közgazdasági okai nincsenek annak, hogy megnehezítik a napelemek használatát, egyedül az, ha a másik oldalon egy megalomán beruházás áll, amiből ki lehet szivattyúzni a pénzt. Minél nagyobb a bekerülési összeg, annál többet.
Általában nem takargatja a véleményét. „Beleállt” az ostorosi iskola felújításának ügyébe is, s hallatta a hangját, amikor kiderült, hogy hónapokig máshová kéne járniuk a gyerekeknek, mert a tető nem készül el időben.
A társadalom egy része be van tojva, az is fél, akinek nem kéne. Amikor először felvetettem, hogy a gyerekek feje felett nem lesz tető, s nem kéne-e emiatt valamit csinálni, többen azt mondták, „á, nem, még várjunk”. Eltelt egy hónap. Megkérdeztem megint, ekkor már az volt a válasz, hogy de igen, kéne, mert közben beázott a tető és tönkrementek a felszerelések. Többen szülők bementünk a tankerületi vezetőhöz, aki az irodájában, több százezres ülőgarnitúra párnái között fogadott. Ez engem önmagában nem zavar, csak tudom, hogy eközben milyen az ostorosi iskolában a gyerekek vécéje: lehet, hogy még maga Dózsa György is használta, olyan avitt. Végül csak rákényszerítette a közösség és a gondról beszámoló sajtó a hatalmat, hogy megcsinálja a tetőt: meggyőződésem, hogy enélkül jóval tovább húzódott volna a felújítás. Nemrég tudtam meg, hogy az összes pedagógust rapportra rendelték, és lecseszték őket a „balhé” miatt, pedig nekik nem is volt közük ehhez, a szülők verték ki a palávert…
Akik ismerik, kellemetlen embernek tartják azért, mert ami a szívén, az a száján?
Akik ismernek, tudják, miért vagyok ilyen, akik nem ismernek, azok tarthatnak kellemetlen embernek, aki nem hagyja annyiban a dolgokat, s ha kell, „kekeckedik”. Nem szoktam kikerülni a konfliktusokat. Magyarországon nem divat az, hogy megmondjuk a véleményünket és kiálljunk az elveinkért. Biztos nem véletlen, hogy emiatt sok ügyben előretolnak, „beszélj te” mondják, de lassan megszokom ezt.
Más ügyben is „kekeckedett?”
Annak idején csináltunk Szatmár-Beregben egy natúrparkot, ott találkoztam a helyi királlyal, élet és halál urával, aki tán még az első éjszaka jogát is fenntartja magának, szóval a térség országgyűlési képviselőjével. Mindent lenyúltak, mindent tönkretettek, miközben a közösség nem kapott semmit. Építettek például egy természetvédelmi látogatóközpontot uniós pénzből és a végén fideszes pártszékház lett belőle.
Írtunk róla…
No igen. Ezt a térségben mindenki tudja. Nekem ez nagyon nem tetszett. Bementem a Volánhoz és megkérdeztem, milyen feltételekkel lehet buszreklámokat elhelyezni, majd tizenhét helyközi buszon, ötször egy méteres felületet megvásároltam, s megjelent az, hogy „Keresünk tisztességes országgyűlési képviselőt!” Meglovagolhatta volna a lehetőséget, mondhatta volna, hogy én az vagyok, nem kell mást keresni… de nem mondta.
A gyerekeket is hasonlóan kritikus, szabad szellemben nevelik?
Nem vagyunk kétarcúak, az biztos. Mivel én magam például elég válogatós vagyok az ételekben, hagyom, hogy a gyerekeim is azok legyenek. Ha egyfajta szalámit vagy sonkát esznek csak meg, nem kínozom őket azzal, hogy mindenáron másfajtát egyenek, elfogadom ezt.
A házuk is kirí a környezetéből, nem csak a rengeteg napelem és az elektromos autó miatt: az egyik főfalra egy hatalmas vörösbegyet festettek.
Az egyik fiunk „vörösbegy-mániás”, ez miatta van. A falban azóta „madaras háznak” hívják a miénket, aminek mi örülünk. Lesznek más madarak is: festett dróton verebek, másutt egy búbos banka, s egy fekete kakadu is.
A szellemi függetlenséget egy véletlen lehetőségnek, egy pápuai kis szigetnek is köszönhetik.
Mindig is sokat utaztunk, túráztunk, szerettük felfedezni a világot. Birie szigetére egy búvárkodás közben bukkantunk, s kiderült, hogy nem lakja senki. Egy baráti párral közösen elkezdtünk ott egy „öko” üdülőfalut és búvárközpontot építeni: kibéreltünk húsz hektárt a pápua közösségtől, s helyi alapanyagokból, az ottani hagyományoknak megfelelő házakat építettünk. Jó darabig magunk működtettük a „resortot”, de pár éve jelentkezett egy profi cég, és átadtuk az üzemeltetetés terheit, ami jó döntésnek bizonyult. Ennek ellenére nem dőltünk hátra, s a szakmánkkal mindketten ma is foglalkozunk, emellett gyerekeknek tartunk természetvédelmi foglalkozásokat. A madárgyűrűzés is örök szerelem marad: a kert végétől nem messze most is ott a kifeszített háló, óránként ellenőrzöm a befogott madarakat, jegyzeteket készítek róluk, s viszek fel egy internetes adatbázisba. Ez is egyfajta nyom, amit hagyunk majd magunk után.
