Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet.
Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
