Kellemetlenül kezdődött 1963 a Vasas labdarúgói számára: a piros-kékek január elsején 3:1-re kikaptak az Alajuelense csapatától. Az újévi meccs kezdőrúgását Francisco Orlich, Costa Rica köztársasági elnöke végezte el a karibi ország fővárosában, San Joséban, de a vendéglátók közül mások is labdába rúgtak: Walter Pearson, Alvaro Murillo és Walter Elizondo például sorra helyezte el a lasztit az angyalföldiek hálójában.
A Vasas Antwerpenből utazott – Párizs és Lisszabon érintésével – Latin-Amerikába, ahol másfél hónapot töltött. Azért „csak” ennyit, mert az MLSZ nem engedélyezte a további kinn tartózkodást, noha a Costa Ricán kívül Kolumbiában, Guatemalában és Mexikóban is vendégeskedő piros-kékeket az eredeti programban nem szereplő fellépések is várták (volna). Keresettek voltak az idő tájt a magyar labdarúgók. Az angyalföldiek legjobbjai (Szentmihályi Antal, Mészöly Kálmán, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, Farkas János) már 1961-ben Dél-Amerikában jártak a válogatottal, akárcsak 1962 májusában-júniusában, a chilei világbajnokságon (a Mundialra Szentmihályi, Mészöly és Farkas mellett Ihász Kálmán és Sárosi László utazott), hogy aztán 1965 és 1967 elején a klubcsapatukkal, e két esztendő végén pedig a címeres mezes együttessel járják be az amilyen egzotikus, a világfutballban olyannyira emblematikus tájakat. Ekkorra már Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos és Korsós István is bemutatkozott a nemzeti együttesben: ki nem?
A magyar csapat ázsióján a jelek szerint az sem rontott, hogy a Vasas hatvankettő decemberében – háromtételes párbajban – elbúcsúzott a BEK-től a Feyenoorddal szemben. Illovszky Rudolf nem számolt a kieséssel. A szigorú szakvezető előzetes hozzájárulásával a két Kálmán, Ihász és Mészöly a budapesti visszavágó után, november 29-én, illetve 30-án tarthatta esküvőjét – sőt, mindkét ceremónián a tréner volt a tanú –, s az edző nászéjszakát is engedélyezett az ifjú házasoknak a margitszigeti Nagyszállóban. Nászutat már nem, mert december 14-én menni kellett a tengeren túlra.
A nagymester azzal nem kalkulált, hogy még december 12-én is tart a küzdelem a hollandokkal. A rotterdami 1:1-et ugyanis csalódást keltő 2:2 követte idehaza, így – az akkori szabályoknak megfelelően – harmadik mérkőzés következett semleges pályán.
Elvben semlegesen.
A Vasas vezetősége ugyanis belement abba, hogy a továbbjutásról döntő találkozót a Rotterdamtól 97 kilométernyire lévő Antwerpenben rendezzék. Az angyalföldi elöljárók azért adták áldásukat e helyszínre, mert a piros-kékek népszerűek voltak Belgiumban, miután 1958-ban 6:3-ra, míg 1959-ben 3:2-re legyőzték a „vörös ördögök” válogatottját, 1960-ban pedig 1:1-et értek el ellene. A vezérkar azonban megfeledkezett Hollandia közelségéről, és nem értékelte eléggé az ellenfél eredményeit – ha egyáltalán tudomása volt azokról –, mert az 1962-es vb-selejtezőkön a válogatott simán 3:0-ra nyert Rotterdamban, majd a pesti 3:3-at „átmozgató edzésként” könyvelték el az elkényeztetett hazai futballkörök. Pedig a Feyenoordra illett volna figyelni: az együttes ugyanúgy bajnoki címet nyert 1961-ben és 1962-ben, akár a Vasas, és e két évadban 188 (100+88) gólt szerzett, miközben 9:5-re is nyert az örök rivális Ajax ellen. A De Kuip stadionban 44 986 néző tombolt, és hasonló volt a hangulat 1961 szeptemberében is, amikor a rotterdami együttes 8:2-vel intézte el a Göteborg csapatát. E diadalmas BEK-mérkőzésen nyolcan (Eddy Graafland, Gerard Kerkum, Cor Veldhoen, Hans Kraay, Jan Klaassens, Rinus Bennaars, Frans Bouwmeester, Coen Moulijn) szerepeltek azok közül, akik Antwerpenben, a Vasas ellen is pályára léptek.
Nem maradtak magukra a füvön.
A meccs napján harmincezer rotterdami szurkoló kelt útra, így már az országhatárnál több kilométeres kocsisor keletkezett, és a torlódás következtében sokan elkéstek az este fél nyolcra kitűzött találkozóról. Hogy a drukkerek minél kevesebbet mulasszanak a meccsből, az első félidő alatt befutókat közvetlenül a partvonal mentén, a pázsiton helyezték el a megértő rendezők, s e megejtő empátia alkalmat adott arra, hogy a holland siker után sok ezren a pályára tóduljanak azon melegében megünnepelni a győztes futballistákat.
Közülük a legboldogabb az egyetlen gól szerzője, Bennaars volt. Őt máig „Antwerpen hőseként” emlegetik hazájában, miután a tizenhatosnál passzolni akart, ám a közbelépő Mészölyről visszapattant hozzá a labda, így tíz méterről, ballal menthetetlenül a jobb sarokba lőtt. A napjainkban nyolcvanhét éves csatár ekképpen tekintett vissza a találkozóra: „Szurkolóink a holland himnuszt énekelték. Euforikus élmény volt, amely örökké velem marad.” Cor van der Gijpre pedig Moulijn tette a legnagyobb hatást: „Ő volt a legkiválóbb szélső a Feyenoord történetében” – mondta játszótársáról, akit utóbb a klubtörténet legjobbjának választottak a vb-ezüstérmes Willem van Hanegem, valamint Cor van der Gijp előtt. (Kiprich Józsefet tizenötödikként jegyezték e listán, de akadt olyan szurkolói szavazás – 2008-ban, a klub centenáriumán –, amelyen a magyar légiós a harmadik helyet érdemelte ki.) Azért kell kiírni a Cor keresztnevet, mert annak idején négy Van der Gijp testvér rúgta a labdát professzionális szinten. A családi kvartett Dordrechtben játszott együtt; ott, ahol 1964-től Bennaars is futballozott. Cor bélyegtervezőként ugyancsak nevet szerzett magának, bár arról nincs adat, hogy a Feyenoord–Vasas párharcot megörökítő darabbal lepte volna meg a szenvedélyes filatelistákat. A holland újságok annál inkább emléket állítottak a találkozónak: „A rotterdamiak minden dicséretet megérdemelnek – írták –, mert nem adtak mozgásteret a 4–2–4-et ragyogóan játszó, kombinatív, a Feyenoordnál többre becsült Vasasnak.” A Magyar Nemzet pedig az Ajaxtól igazolt, 47-szeres válogatott Graafland kapust emelte ki: „Az utolsó negyedórában a Vasas beszorította ellenfelét, csatárai pergőtűz alá vették a holland kaput, de Graafland óriási formában védett.” S amikor már ő sem háríthatott, akkor Bundzsák ollózásos lövését a kapufa mentette.
A Feyenoord abban a szezonban a BEK elődöntőjéig jutott. A legjobb négy között az 1961-ben és 1962-ben egyaránt győztes, majd 1963-ban szintén finalista, ám a Milannal szemben a döntőben alulmaradó Benfica ejtette ki 3:1-gyel és 0:0-lal. De Rotterdamban mindenki európai áttörésről beszélt, amelyet a „hármasugrásra” tíz válogatott játékossal felvonuló Vasas felülmúlása alapozott meg. A favorit angyalföldiek kiejtése olyan szenzációt keltett, hogy az amszterdami (!) városi tanács félbeszakította ülését, amint a polgármester értesült az antwerpeni eredményről. A beszámolók szerint „amikor Gijsbert van Hall bejelentette, hogy a Feyenoord 1:0-ra győzött, taps hangzott fel”. Ilyesmi többször aligha esett meg Amszterdamban, pláne a városházán...
Feyenoord: Graafland – Kerkum, Kraay, Veldhoen – Klaassens, Libregts – Bennaars, Kruiver, Van der Gijp, Bouwmeester, Moulijn.
Vasas: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Bundzsák, Sas – Farkas, Kékesi, Machos, Pál II. Gól: Bennaars (55.).
