Mohácsi János sok tekintetben partizán, kilóg a sorból, örök nyughatatlan, ha úgy tetszik, békétlen, ezt már első, igazán nagy port felvert rendezése, a Hogyan vagy partizán?, avagy Bánk bán is bizonyította.
Tényleg partizán módra csinálta. Amatőr színházas múltja után Ascher Tamás invitálta Kaposvárra. Pöttömnyi szerepeket játszott. De a stúdióban hatalmas lendülettel, éjszakánként, főleg hozzá hasonló, fiatal segédszínészekkel próbálta a Bánk bán vad, elementáris, minden hősi pátosztól mentes változatát. Akkori átütő erejű rendezése már mutatta mostani munkáinak a stílusjegyeit. Erősen abszurdba hajlott, gyakran üvöltően hangos volt, tele elementáris tömegverekedéssel, szó szerint vett gyilkos humorral. Akkor is röhögtünk, ha éppen ledöftek valakit, mert rengeteget röhögtünk, de ez nem ritkán a torkunkra is fagyott, mert éppen a tragikus események kerültek előtérbe, vagy a komikum mesterien keveredett dermesztő szituációkkal. Teli volt vérrel a színpad, főleg sejtelmes félhomály uralta, a helyzetek már-már horrorra hasonlítottak, lidérces zenével megtámogatva.
Miután Gertrudist megölték, a sokadik emeletről, egy koporsó tetejéről lecsúsztatták a mélybe az igazi ablakon keresztül. A produkció olyan hőfokú volt, hogy a nézők közül többen iszonyú sikolyt hallattak, akkora volt a téboly, a felfokozott indulat, hogy hihető lett, a szereplők akár valódi gyilkosságot is elkövetnek. Valószínűleg az alsó emeleten elhelyeztek egy hálót, abba pottyanhatott szegény színésznő. Rimánkodtunk a szereplőknek, hogy árulják el a fortélyt, de a világért se nem tették. Azóta ezt nem is tartom fontosnak, mert az egész lelemény nem ért volna fabatkát se, ha nem teremtik meg a kiszolgáltatottságnak, a félelemnek, a totálisan eldurvult agressziónak azt a lúdbőröztetően lidérces légkörét, amiben csak egy pillanatra is megfordulhat bárki fejében, hogy a színésznő kidobása az ablakon valódi gyilkosság.
Mohácsi következő produkciója, a Tévedések végjátéka, avagy tévedések víg játéka, Shakespeare nyomán, sem volt könnyed móka, kacagás, ahogy oly sokszor játszani szokták, az ikerszereplők okozta helyzetkomikumok garmadájára alapozva. A tévedések elkerülése végett, Mohácsi elképesztően érti a helyzetkomikumokat is, remek példa rá mondjuk Feydeau Bolha a fülbe című bohózata, amit háromszor is pompásan megrendezett.
Mindez azért jutott eszembe, mert most mutatták be az Örkény Színházban Szép Ernő Patika című darabját az ő rendezésében. Hát ebben is olyan verekedést rittyent halál pontos koreográfiával, gyűlölködő tekintetekkel, végletesen elszabadult indulatokkal, hogy az egyszerre lúdbőröztető, miközben meg kell szakadni a nevetéstől. Kijátszat mindent rendesen, alaposan, tán ezért hosszabbak a megszokottnál a produkciói. A Patika is este háromnegyed 11-ig tart. Szokták is mondani, cukkolják vele, hogy egy-egy óra általában kihúzható az előadásaiból. Ilyenkor felfortyan, máskor csak néz és néz, enyhe mosollyal. Igen szelíd, halk szavú férfiúnak tűnik, aki pedig sokszor durván keményeket rendez. Megmutatja az ember sátánfattya jellegét, miközben temérdek humánum süt belőle és a produkcióiból ugyancsak. Gondolhatnánk, hogy vasmarokkal próbál, de épp ellenkezőleg, szívesen meghallgat mindenkit, boldogan használja a színészek ötleteit, igencsak épít az egyéniségükre. És öccsével, az Isó becenévre hallgató Istvánnal, a próbák utolsó szakaszában is írnak, ha új darabot, azt, ha régit mutatnak be, akkor átírnak, húznak, jeleneteket helyeznek ide-oda, betoldanak, szavakat változtatnak meg, nem ritkán gyilkos, ütős, maró poénokat ötölnek ki. Olyan színészek, akik még nem dolgoztak velük, megrémülhetnek, hogy mi lesz ebből, ez merő kuszaság, a bemutató előtt néhány nappal még azt sem tudják, mit mondanak a harmadik felvonásban. De a tapasztaltabbak már tudják, hogy amikorra kell, összeáll a dolgok zöme, ha netán a premierre nem, majd a tizedik előadásra.
Mohácsi rendezései általában nem szétesnek, hanem összeérnek. Többször láttam jóval a premier után újra az előadásait, és azt tapasztaltam, hogy még ütősebbek, sokrétegűbbek, kidolgozottabbak, árnyaltabbak lettek. Tény ami tény, nem egyszer kellett miatta premiert elhalasztani. Mondták is, hogy felborul a hibájából az évad. Amikor erre rákérdeztem egy interjúban, a maga lakonikus, ironikus módján azt válaszolta, hogy ő még soha nem látott felborult évadot. Mostanában már nincs ilyen, amióta kiebrudalták a kaposvári színházból, és becsapta maga mögött az ajtót, meg se hallgatva, hogy az akkori direktor, Rátóti Zoltán, miután az utolsó ottani rendezését agyba-főbe dicsérte, miért is gondolja úgy, hogy a következő szezonban ne a Csiky Gergely Színházban dolgozzon. Kénytelen jó néhány teátrum üzemmenetéhez igazodni. Nem késnek már miatta a premierek, akár négy produkciót is rendez egy szezonban, vagy ki tudja, tán volt az már öt is. Ez olykor meglátszik a színvonalon, nem érződik minden olyan nagy dobásnak, mint valaha, de hát meg kell élni. És, ha van is önismétlés, más társulat fazonjához igazított repríz, akkor is, a minőség jóval felette van a magyar átlagnak. Volt időszak, amikor a színikritikusok díjára szinte bérlete volt. Zsótér Sándorral versenyben őt díjazták a legtöbbször a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Szakmai felkészültsége, ihletettsége, a társulatokra gyakorolt rendkívül pozitív hatása, bárhol is dolgozik, vitathatatlan. És bár a napokban már a hatvanadik évébe lépett, és lefegyverző teljesítmény van mögötte, mégis elfelejtettek neki Kossuth-díjat adni.
Rebellisnek számít minden rendszer számára. Előszeretettel taglalja a puha, a közepes és a kemény diktatúra természetrajzát. Vissza-visszatér a fasizmus, az antiszemitizmus, rasszizmus kérdéséhez, és például olyan bámulatos előadást rendez belőle, mint a Dohány utcai seriff, ami szerencsére hosszú ideje műsoron van. A Csak egy szög a cigányok tarthatatlan helyzetét taglalta húsba vájó módon. Az Egyszer élünk több rendszeren keresztül is rávilágított a hatalom rút természetrajzára. Az 56 06/ őrült lélek vert hadak, amiben az 56-os eseményeket ábrázolta, ahogyan ő látta, politikai indulatokat is felkorbácsolt. Bizonyos nyilatkozataiból pedig elég egyértelműen kiderül, hogy nem túl nagy híve, annak, ami most van. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy illiberializmus helyett demokráciára, köztársaságra, kirekesztés helyett befogadásra vágyik. Szóval egy ideig még nyilvánvalóan várhat az amúgy rég kiérdemelt Kossuth-díjra. De ennél lényegesen fontosabb, hogy erőteljes, messze visszhangzó produkciókat rendez, melyekkel sokaknak okoz örömet.
