Az Orbán Viktor nevével fémjelzett rezsim agytrösztjének két következtetést kellene sürgősen levonnia a rabszolgatörvény, illetve a felállítandó közigazgatási bíróságok elleni tiltakozások váratlan eldurvulásából.
Az első: hiba volt a kormányzat részéről a választási rendszer oly mértékben történt eltorzítása, hogy egy kisebbség de jure alkotmányozó többséget birtokol a törvényhozásban, de facto mégsem ura sem az országnak, sem a mostanra kialakult helyzetnek. Mindenekelőtt az Orbán-kabinetnek ez a legitimációs deficitje vált nyilvánvalóvá, amint az ellenzék egésze pártérdekeket félretéve stratégiát váltott, s a parlamenti ülések obstruálásától kezdve az utcai demonstrációkig a protestálás minden lehetséges módját igénybe vette, a sebtében létrejövő kormányellenes koalíció részévé téve többek közt a lázongó diákokat és a szakszervezeteket is.
A második: még nagyobb baklövést követett el hazánk végrehajtó hatalma, amikor gyakorlatilag elzárta a társadalom elől a tiltakozás úgyszólván minden békés és jogszerű módját az elmúlt nyolc évben. Egyrészt minden grémiumot a saját embereivel töltött fel az Alkotmánybíróságtól kezdve a Nemzeti Választási Bizottságon keresztül a Médiatanácsig, aminek következtében az állampolgárok rendszerint hiábavalóan folyamodtak jogorvoslatért eme testületekhez a rezsim törvénysértései miatt.
Másrészt csaknem az összes hazai médiumot megszerezte, esetenként csalárd eszközökkel; e „nemzetstratégiai jelentőségű” konglomerátum éppen most kapott egységes irányítást. A teljes hazai médiapiac kormány általi lenyúlása pedig azt vonta maga után, hogy a kisajátított sajtótermékek többé nem funkcionálhattak a társadalom felhalmozódott frusztrációjának „szelepeként”. Maradt tehát egyetlen lehetőségként az elégedetlenek radikalizálódása, a polgári engedetlenség eszköze.
Sokan megkérdezték már magukban vagy éppen fennhangon, legutóbb a Momentum tudakolta nyilvánosan, vajon hol húzódik az a Manfred Weber által említett „vörös vonal”, ameddig a magyar kormánypárt az Európai Néppárt tagjaként még elmehet. Úgy gondolom, a rabszolgatörvény benyújtásával és kétes jogszerűségű elfogadtatásával a Fidesz odaért a Rubiconhoz.
A társadalom hirtelen kirobbanó ellenállása két opciót hagy Orbán Viktor számára. Fogcsikorgatva visszaléphet néhány ügyben, s akkor tovább folytathatja demokratikus díszletek között zajló színjátékát az európai közönség előtt. Vagy megmakacsolja magát, s a nyílt diktatúra útjára lép; ebben az esetben az általa vezetett politikai formáció minimum az EPP-ből kitaszíttatik. Érdekes módon a nagytőke az autoriter megoldásban érdekelt. Emmanuel Macron szerencsétlensége, hogy meggyőződéses demokrataként folytatna neoliberális gazdaságpolitikát; kénytelen is volt engedni az egyenlőségpárti jelszavakkal felvonuló „sárga mellényeseknek”.
Orbán Viktornak nincsenek ilyen skrupulusai. Ha a magyar miniszterelnök a nagytőke kiszolgálójaként letöri a társadalmi ellenállást, az a kapitalizmus és a demokrácia érdekházasságának végét jelentené hazánkban.