Ahogyan érzékelem, napjaink Messi-rajongói mind nehezebben viselik, hogy Pelé időnként megfricskázza azokat, akik minden idők legnagyobbjának tartják az argentin labdarúgót.
Kiváltképp azok morcosak a Messi örök primátusában még csak nem is kételkedők közül, akik meglepően keveset tudnak Peléről.
Legutóbb már az szökött a szembe, hogy belekötöttek a brazil „király” három világbajnoki aranyérmébe. Talán azért, mert a Messit bálványozók legfőbb fájdalma az lehet, hogy a – szerintük – valaha volt legnagyobb nem nyert egyetlen vb-t, de még Copa Americát sem, mivel felnőtt futballtornán az argentin válogatott negyedszázada nem szerzett elsőséget. (Legutóbb az 1993-as Copán vitte el a pálmát, azóta aranyban semmi.) S ebből mindjárt súlyos dilemma fakad: miként lehetséges, hogy minden idők legnagyszerűbbje képtelen diadalra vezetni hazája válogatottját? Vagy a kérdést helyesebb úgy feltenni: hogyan válhatna az egyetemes labdarúgás első számú alakjává az a játékos, aki nem képes diadalra vezetni csapatát a világbajnokságon?
Aki Pelét tartja a legtöbbre, annak semmi baja Messivel, mivel tisztában van vele: a Nou Camp csillaga extraklasszis futballista. Ragyogó – és különös módon inkább csak vörös-kékben érvényesülő – technikájával, remekbe szabott barcelonai góljai seregével nem vesz el másoktól, csak hozzáad (de még mennyit!) a labdarúgáshoz. Ez nem mond ellent annak, hogy a kvalitásokban vele legalábbis egyenrangú Diego Maradona többre vitte nála, amennyiben nem csupán vb-ezüstérmes, hanem világbajnok is volt az argentin válogatottal. (Hogy nem lett kétszeres győztes, az 1990-ben nem annyira a Brehme tizenegyesével 1-0-ra nyerő NSZK válogatottján, mint a római döntőn már-már Moreno-módra bíráskodó uruguayi-mexikói Codesalon múlt.) Messit tehát a futball híveinek hasonlóképpen „szeretni kell”, akár a játék történetének megannyi lebilincselő egyéniségét, Peléből viszont a Messi-imádóknak elegük van, főként azért, mert nem lehet belekötni.
Illetve, dehogynem. Csacsiságokkal.
Olyasmikkel, hogy nem volt „cselgép”. Ki volt az, ha ő nem? Boszorkányos szólók tömegét adta elő, az összes magyar (és nem magyar) labdarúgó, aki játszott ellene, csak szuperlatívuszokban beszél(t) szlalomjairól. Egy másik különös állítás: valójában csak egy világbajnoki cím, az 1958-as elhódításában játszott főszerepet, a második brazil győzelem alkalmával hamar megsérült (ez igaz), a harmadik diadal során pedig már Jairzinho vitte a prímet. Kétségtelen, Jairzinho káprázatos teljesítményt nyújtott az első mexikói vb-n, mint a minden idők legjobb futballcsapatának tartott brazil válogatott valamennyi 10-ese, merthogy Jairzinho a Botafogo, Gerson a Sao Paulo, Tostao a Cruzeiro, Rivellino a Corinthians csapatában, míg Pelé a Santosban és a válogatottban viselte a mágikus mezt. Ám Jairzinho hiába – azaz dehogyis hiába! – szerzett a torna minden brazil meccsén gólt, az együttes szellemi vezére a még ebből a labdaművész-társaságból is kiragyogó Pelé volt. Tinédzserként '58-ban összesen hat gólt ért el a legjobb nyolc, majd négy között, valamint a döntőben, ám '70-ben teljesedett ki igazán: azonos klasszist képviselt dribblerként, dirigensként és gólvadászként. Akkor is növelte felejthetetlen alakításainak számát, amikor nem ért el gólt: a csehszlovákok ellen a félvonaltól emelt futtából vagy húsz centivel a kapu mellé, az uruguayiakkal vívott elődöntőben meg úgy lépte át a labdát, hogy az Mazurkiewicz bal lába mellett gurult el, ő pedig a másik oldalon kerülte meg a kifutó kapust. Aztán, amikor utolérte a gömböt, mellé lőtt, de micsoda ötlet és virtuóz trükk volt megint!
Ha még sorolnám, a terjedelem lexikonnyi lenne.
Azon persze, hogy ki minden korok legkiválóbbja, még így is lehet vitatkozni. Azon, hogy Pelénél jobb nem, csak vele legföljebb azonos kvalitású futballista akadt – ha volt egyáltalán – a labdarúgó-históriában, fölösleges rágódni. Hogy az egyetlen triplázó világbajnokot történetesen Pelének hívják, az pedig tény.
Alighanem három a brazil igazság is.
