A mostani tüntetéseken résztvevő fiatalok többsége még nem is élt, vagy még kisgyerek volt, amikor egy csütörtök este, 1990. október 25-én, az ún. taxisblokád következtében egyik pillanatról a másikra megbénult az ország. A taxisok és kamionosok lezárták a hidakat Budapesten, és az ország több pontján a fő közlekedési utakat útlezárásokkal bénították meg. A tiltakozás e formáját a kormány bejelentése váltotta ki, amely szerint 65 százalékkal emelik a benzin literenkénti árát.
Október 26-án és 27-én a belügyminiszter és más állami vezetők több alkalommal is tárgyaltak a demonstrálók képviselőivel, végül abban állapodtak meg, hogy vasárnapra összehívják a szakszervezetek, a munkáltatói érdekképviseletek és a kormány képviselőiből álló – 1988 decemberében létrejött – Érdekegyeztető Tanácsot (ÉT). Az egész napos ülést közvetítette a televízió, és az amúgy is lakásukba szoruló emberek figyelemmel kísérték az adást. Késő estére a tárgyalások megállapodással zárultak.
Érdemes elgondolkodni az akkori és a mostani kormány magatartásán: hogyan próbálták kezelni a kialakult válsághelyzetet. Az Antall-kormány a tárgyalásokat részesítette előnyben, és ezen az úton jutott el a megoldásig. Mit tesz ezzel szemben a mai kormány? Tárgyalni nem hajlandó. Az Orbán-kormány lényeges jellemzője a tárgyalások, az egyeztetések elkerülése, törekvéseit erőből szereti megvalósítani.
Mit is hozott e téren az elmúlt nyolc év? Először is megszüntették az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, a tárgyalások és konzultációk intézményesített fórumát. Helyette létrehozták a közvélemény előtt még ma is ismeretlen Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, amelynek a kormány nem tagja; helyet kaptak viszont benne – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek mellett – más gazdasági szervezetek, a (baráti) civil szervezetek, a tudományos élet, a művészetek (véletlenül mind a négyen a Magyar Művészeti Akadémia tagjai) és az ún. történelmi egyházak képviselői. A fórum érdemi munkát nem végez, megállapodásokat nem köt. Tevékenysége a kormány tájékoztatásainak meghallgatásában merül ki. Elvileg itt kellene tárgyalni a minimálbérről is, de miután erre nyilvánvalóan alkalmatlan – ezt még a kormány is belátta –, ezért létrehozták a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), amelynek három szakszervezeti konföderáció és három munkáltatói érdekképviselet a tagja. Hogy miért három, és miért pont ezek a szervezetek? Mert a kormány így döntött.
Nem meglepő tehát, hogy a hirtelen kirobbant tiltakozási hullám kezelésére nincs megfelelő fórum, ahol tárgyalásokat lehetne folytatni. Az ÉT hiánya azonban nem tenné lehetetlenné a tárgyalásokat, hiszen senki és semmi sem tiltja, hogy a kormány tárgyalásokat kezdeményezzen a válság megoldására. Ez csupán szándék kérdése, de éppen ez az, ami ennél a kormánynál hiánycikk. Az Orbán-kormány nem tárgyal! Ha viszont tárgyalóasztalnál nem lehet eredményt elérni, akkor az érdekeket csak más úton lehet megpróbálni érvényesíteni. Egyáltalán nem meglepő, hogy az elégedetlenkedők az utcára kényszerültek. Mégis, milyen más lehetőséget kínált fel nekik a kormány? Meggyőződésem, hogy az intézkedés bevezetésének módja legalább annyira oka a tiltakozásnak, mint a tartalma.
Már sokan megjósolták, hogy a párbeszéd, az egyeztetések hiánya konfliktusokra fog vezetni. Ne csodálkozzunk! A kibeszéletlen problémák országa lettünk. A miniszterelnök nem hajlandó ellenzékinek tekintett, más véleményt képviselő újságírók kérdéseire válaszolni, pláne interjút adni. Rendszeresen parlamenti képviselőkkel nyújtatnak be törvényjavaslatokat – mint ahogyan most is történt –, hogy a törvény által előírt, amúgy nem igazán megterhelő egyeztetést se kelljen lefolytatni. A közszolgálati média tevékenysége a kormány-propaganda hirdetésében merül ki, a vitákat, a kormányétól eltérő nézetek ismertetését kerülik.
Mit kapunk párbeszéd helyett a kormánytól? Nemzeti Konzultációt. Konzultációnak neveznek egy kérdőívet, amelyen az általuk feltett kérdésekre az általuk megadott válaszok közül lehet választani. Kormánykörökben senkit nem zavar, hogy a konzultáció személyes találkozást, párbeszédet jelent, ahol kérdezni, vitatkozni, értelmezni, sőt megállapodni is lehet. A Nemzeti Konzultáció – amelynek tehát már az elnevezése is hazugság – csupán egy közvélemény-kutatás: nagy mintán, horribilis költséggel, mely ennek ellenére nem reprezentatív; az eredménye viszont „államtitok”, hiszen nem ellenőrizhető.
Hova jutottunk? Ott tartunk, hogy országgyűlési képviselők bemennek egy közpénzből fenntartott közintézménybe, az MTVA székházába, ahol nem állnak szóba velük. (2006-ban a tévészékház ostrománál Kert Attila hírigazgató tárgyalt a behatoló tüntetőkkel.) Nem volt a központi médiában egy ember – a biztonsági őr (amúgy a NER, a Nemzeti Erőszak Rendszere terméke) nem MTVA-alkalmazott –, aki fogadta volna a képviselőket, aki köszönt volna, akiben annyi tisztesség lett volna, hogy szemükbe mondja a képviselőknek: sajnos, nem áll módunkban a követeléseik teljesítése. Ennyit az európai kultúráról és párbeszéd-készségről.
Mert az európai kultúrában (akár keresztény kultúrának is nevezhetjük) a kormányok rendszeresen beszélnek a társadalom különböző szervezeteivel, szereplőivel. Amelyik kormány ezt nem gyakorolja, az nem érdemli meg, hogy kormányozzon.