A közismert, német tulajdonú üzletlánc bejelentette: náluk januártól 300 ezer forint lesz a kezdő pénztárosok és logisztikai munkatársak (leánykori nevükön árufeltöltők) havi bruttó keresete. Mármint a teljes munkaidőben foglalkoztatottaké. A kiskereskedelmi hálózat boltjainak nagy többségében ugyanis csak heti 30 órát dolgoznak az emberek. A társaság azzal érvvel, hogy a részmunkaidős keresetekből is képesek a dolgozók megélni. A munkavállalók azonban ehhez valószínűleg hozzátehetnék: ha muszáj!
A KSH - a fejét a homokba dugó strucc módjára - 2015 közepe óta ódzkodik a hazai létminimum kiszámítástól. Azt sugallja ezzel: felesleges adatot gyűjteni olyasmiről, ami nincs is. Így elsősorban a lakossági fogyasztási szokásokra koncentráló kutatóhelyek végeznek felméréseket - megbízási alapon - arról, hogy mennyiből tud megélni egy átlagosnak minősülő család. Ahány számítás, annyi eredmény.
A hagyományos kapitalista körülmények között a béreket úgy szabták meg, hogy valamivel a létminimum felett legyenek, de csak annyival, hogy egyúttal a versenytárs munkaadóét is felülmúlják egy kicsivel. A globális információcsere csaknem teljessé válásának korában azonban a munkavállalóknak egyre pontosabb képük alakult ki arról, hogy tevékenységüknek mennyi is a piaci ára. Így a 2000-es évek második évtizedének Magyarországára is az vált jellemzővé, hogy az álláshirdetésre (toborzásra) jelentkezők egyre nagyobb és nagyobb összeggel kívánják megfejelni azt az összeget, amelyet a munkaadók előzetesen kikalkuláltak.
Alulról jövő nyomással - a korábbinál jóval jelentősebb léptékkel - indult be Magyarországon mintegy három-négy esztendővel az a bérfelzárkóztatási folyamat, amelyben az állam mint a legnagyobb foglalkoztató is kénytelen részt venni. Az antidemokratikus, önkényuralmi eszközökkel bőségesen élő Orbán-rendszer torz szerepértelmezéséből adódóan azonban a munka világa másik két résztvevőjének - a munkaadóknak és a munkavállalóknak - véleményét sutba dobva a kormány maga határoz majd a 2019-es minimálbér és a garantált bérminimum összegéről.
Számukra a helyzet már csak azért is kényes, mert a béren kívüli juttatásokat (cafetéria) gyakorlatilag kivégezték, azzal a felütéssel, hogy a munkaadók majd ezt az összeget kompenzálni fogják a munkavállalók számára. Így az a fura helyzet állhat elő, hogy a kizsákmányolást a legmagasabb fokon érvényesítő, multinacionális, vagyis tőkeerős és versenyképes cégek gondoskodnak a dolgozóikról, vagyis a belső feszültségektől való félelmükben partnerekké válnak a bérfelzárkóztatásban, a többiek pedig jó esetben is csak kínlódnak majd.
A következmények nyilvánvalóak. A politikai okokból a gazdaság megóvandó szektoraként megjelölt kis- és közepes vállalkozások világából egyre többen áramlanak majd át a nagyokhoz. Ennek máris csalhatatlan jele, amikor az üzletláncok pénztárai kezdenek elférfiasodni, mutatva, hogy lám, már megéri itt dolgozni.