F ranciaországban hozzászoktak az úttorlaszokhoz, a közlekedést ellehetetlenítő sztrájkokhoz és a radikális politikai gondolatokhoz is. Ahogy a közvélemény, a nagypolitika is helyén kezeli ezeket. Miközben a radikálisan jobboldali Marine Le Pen és a szélsőbalos Jean-Luc Mélenchon egyaránt 20 százalék közötti eredményt ért el a legutóbbi nemzetgyűlési választáson, egyikük sem indulhatott az elnöki posztért a második fordulóban. Ahol végül az a liberális Macron győzött, aki ellen most fellázadt az utca. „A sárga mellényesek követelései radikális baloldaliak (minimálbér-emelés, a jövedelemadó csökkentése, cafetériajuttatások), de nyilvánvalóan vannak köztük olyanok, akik Le Penre szavaztak – mondja Soós Eszter Petronella politológus, Franciaország-szakértő. – A mozgalom decentralizált és koordinálatlan. Nincs vezetője.
A kormányzat kétszer akart tárgyalni velük, de vérre menően összevesztek azon, ki is képviselje őket.” Vagyis a tüntetők többsége az „örök vesztesek” közül kerül ki: a minimálbéresek, a kisnyugdíjasok, a munkanélküliek. Persze sok közöttük az anarchista, szélsőjobbos és -balos aktivista. Párizs két hétig csatatér volt, aztán Macron elnök hétfőn szinte minden lényeges követelésüket teljesítette. „Amikor egy mozgalom 65-70 százalékos konstans támogatottságot tudhat magáénak a társadalmon belül, azzal minden kormányzatnak kezdenie kell valamit” – mondja az elemző, hozzátéve, hogy a legutolsó mérések már erősen csökkenő szimpátiát mutatnak. Az eddig alapvetően támogató társadalomnak már csak kevesebb mint a fele ért egyet velük. A hétvége vízválasztó lesz: „Most eldől, hogy az emberek mennyire hisznek még az elnöknek, vagyis, hogy ki marad az utcán? Csak a csőcselék, vagy kitartanak az eddigi támogatók is?”
Mozgalomból párt
Az, hogy a radikális mozgalmak a parlamenten kívülről próbálják megváltoztatni a politikai döntéseket (vagy akár elküldeni a regnáló kormányt), a 2000-es években sem számított újdonságnak. Elég csak a 2002-es, majd a négy évvel későbbi budapesti eseményekre, vagy a máig ható amerikai Occupy (Elfoglaló) mozgalomra gondolni. A gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek ellen tiltakozó civilek csoportja 2011 szeptemberében foglalta el a New York-i Wall Streetet, az üzleti élet központját. „Mi vagyunk a 99%” – hirdették. A pártoktól teljesen független mozgalom szerkezetének és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális civil szervezetek és a szakszervezeti vezetők is „képtelenek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint ezer amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította – írja Krausz Tamás történész.
– Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táborozzanak” – teszi hozzá Krausz. És bár az amerikai politikának nem sikerült becsatornáznia az Occupyt, az nagy hatással volt az európai politikára. Belőlük „nőtt ki” a radikális baloldali spanyol Podemos, amely megalakulása után azonnal bejutott az európai, majd 20 százalék fölötti eredménnyel a spanyol parlamentbe. Ideológiai szempontból az Occupy elitellenességét használja a szélsőbalos görög Sziriza (a negyedik legnépszerűbb párt Görögországban) és a szintén görög, neofasiszta Arany Hajnal (7-8 százalék), valamint az erősen jobbos 5 Csillag Mozgalom is. Közülük az utóbbi érte el a legnagyobb politikai sikert: jelenleg a 3. legnagyobb párt Olaszországban.
Ügyes populisták
„Miközben a párizsi és a budapesti eseményeket, bár időben egybeesnek, nem lehet egyetlen szálra felfűzni, látni kell, hogy a nyugati demokráciákban valós tendencia a politikai pártokkal szembeni bizalom elvesztése” – mondja Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója. A hagyományos, történelmi pártok taglétszáma népszerűségükkel együtt folyamatosan csökken. Ezért van az, hogy a politikai színpadra újonnan belépők inkább mozgalomként határozzák meg magukat, ezzel is jelezve, hogy ők az úgynevezett rendszeren kívülről érkeznek. Ilyen volt Macron pártja, Donald Trump színre lépése, de idehaza ilyen a Jobbik (korábban Jobbik Magyarországért Mozgalom) vagy a Millából kinőtt Együtt (Együtt 2014 Mozgalom). A mozgalmak megjelenése hasznos szelepként is működhet egy társadalomban. „Alapvetően bizalmatlanok vagyunk az általunk választott pártokkal szemben is – mondja Krekó Péter. – A választáson átruházzuk a döntéseket rájuk, de utána is fenntartjuk a jogot, hogy ellenőrizzük őket és ellentmondjunk nekik. Ilyenkor vonulunk az utcára. Van ugyanakkor a bizalmatlanságnak olyan foka, amely már magát a rendszert erodálja, de egy egészségesen működő demokratikus társadalom képes kezelni ezeket a helyzeteket” – állítja a politológus.
Magukra a mozgalmakra a legnagyobb veszélyt – paradox módon – a sikerességük jelenti. Ha komoly politikai szerephez jutnak (bekerülnek a parlamentbe, esetleg kormányzati tényezőkké válnak) könnyen szembekerülhetnek korábbi önmagukkal. „A mozgalmi működési módot sokkal nehezebb fenntartani közhatalmi pozícióban” – mondja Krekó. Vannak persze, akik ügyesen játszanak ezzel a helyzettel is, fenntartva a mozgalmat létrehozó korábbi feszültséget. „Az ügyes populizmus hatalmon is megőrzi a vonzerejét. Ehhez persze kell egy karizmatikus vezér, egy törzsfő, akinek elhisszük, hogy ő továbbra is az emberek érdekeit képviseli, szemben a hatalmi központokkal, a hagyományos politikai szereplőkkel. Ilyen Trump, aki a botrányai ellenére ma is viszonylag sikeres, és maga Orbán Viktor is, aki képes elhitetni, hogy ő ma is ugyanaz, aki annak idején a regnáló elit ellen lázadt, csak ma Brüsszel és az ő bürokratái jelentik az ellenséget.”