Gyakran nem figyelünk fel az igazán nagy változásokat előre jelző eseményekre. Különösen akkor nem, ha úgy érezzük, hogy azok alig befolyásolják mindennapi életünket, és a veszély valami tőlünk távoli, rejtélyes, elvont dolognak tűnik.
Ilyennek tűnt az is, hogy a földi klíma megváltozása és a környezetszennyezés felemészti azt az általunk ismert világot, amelyben az ember létezni tud. Ám a ránk zúduló tények már az ajtónkat rugdossák.
Elég fellapozni a magyar és a nemzetközi sajtót. A 2018-as év lehet az eddig legmelegebb év Magyarországon. Soha nem volt ilyen alacsony a Duna vízállása. Éveink vannak csak hátra, hogy megmentsük magunknak a bolygót. Egyre több cikk és tanulmány figyelmeztet arra, hogy ha nem cselekszünk, nem változtatunk, a folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak. Politikusok, gondolkodók, közéleti személyiségek vetik latba ismertségüket és tekintélyüket világméretű együttműködést sürgetve.
A klímaváltozással kapcsolatban kétségtelenül sok a nyitott kérdés. Azon viszont nem lehet vitatkozni, hogy 2008 óta évente átlagosan több mint 21 millió ember kényszerül elhagyni a lakóhelyét az egyre szélsőségesebb természeti katasztrófák miatt. Az is tény, hogy az 1800-as évek eleje óta, vagyis gyakorlatilag az ipari forradalom kezdetétől számítva az addig állandónak tekinthető széndioxid koncentráció folyamatosan nő. Tény, hogy a XIX. század közepe óta az elmúlt négy évben mérték a négy legmagasabb éves átlaghőmérsékletet, az eddigi 20 legforróbb évet pedig az elmúlt 22 évben. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben tragikusan felgyorsult a vadon élő természetes fajok kihalása.
A klíma megváltozása kihat a gazdaságra, az élelmiszertermelésen túl az infrastruktúrára, a közlekedésre, az energiaellátásra, az életminőségre. Az egyre gyakoribb időjárási szélsőségek, a légszennyezés és a környezetszennyezés emberek millióinak az egészségét veszélyezteti, sőt az életüket követeli már napjainkban is.
Az éghajlatváltozás okozta károk és az abból fakadó konfliktusok egész térségeket képesek destabilizálni. Pesszimista forgatókönyvek szerint több tízmillió ember eddigi lakóhelye válhat élhetetlenné néhány évtized alatt. Mindez olyan mértékű migrációs hullámot indíthat el, amelynek humánus és megnyugtató kezelése csak nagy áldozatok árán valósulhat meg.
David Attenborough az elmúlt évezredek legnagyobb fenyegetésének nevezte a klímaváltozást. Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy csak az elmúlt évezredek legnagyobb, globális méretű összefogásával tudjuk befolyásolni a folyamatot és megtalálni a megoldást.
A helyzet sajátos, hiszen a klímaváltozással szemben nem védenek meg senkit a határok, az erős hadsereg vagy a nacionalista bezárkózás. Bárki, aki rövid távú előnyöket remél attól, hogy megtorpedózza a nemzetközi erőfeszítéseket, maga is a vesztesek közé fog tartozni. Éppen ennek beláttatása és elfogadtatása a legnehezebb politikai kérdés. Sajnos egy ilyen nagy jelentőségű ügy megítélése körül is zajlik a politikai küzdelem, hiszen ma még a szkeptikus hangok is erősek. Sokan vannak, akik egyszerű riogatásnak tartják a klímaváltozást, akik szerint a természet védelmét felülírhatja a gazdasági érdek.
Ezért a klímaváltozás elleni közös fellépés motorjává csak a progresszív, a tények és a józan ész pártján álló, a nemzetközi együttműködésben hívő politikai mozgalmak válhatnak. De az eredményes fellépéshez nem elegendőek a nemzetközi egyezmények, sokkal nagyobb mértékű változásra van szükség. Mindenekelőtt annak belátására, hogy hiába vettük birtokba a Földet, hiába tettünk meg hatalmas utat történelmünk során, nem vagyunk mindenhatóak, nem tehetünk meg mindent. Civilizációnk és életlehetőségünk azon múlik, hogy képesek leszünk-e új viszonyt kialakítani a természethez.
Nem visszalépésről, hanem előremenekülésről van szó. Új fejlesztésekre van szükség, hogy képesek legyünk fenntarthatóvá tenni az energiatermelést, a közlekedést, az ipari- és a mezőgazdasági termelést. Új technológiákra, innovációra van szükség ahhoz, hogy fenntartható módon legyünk képesek ellátni minden embert megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerrel. Ám ez csak a feladat egyik része, hiszen a technológiai fejlesztésekkel egyidejűleg új gazdasági és társadalmi célokat is ki kell tűznünk. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy a multinacionális nagyvállalatok tevékenységét nemzetközi szinten korlátok közé szorítsuk és ellenőrizhetővé tegyük.
A globalizáció legnagyobb nyerteseinek is ki kell venniük részüket a klímaváltozás elleni küzdelemből. Olyan szabályozásra van szükség, amely megakadályozza, hogy a környezetszennyező technológiákat exportálni lehessen. A multinacionális vállalatoknak ugyanúgy be kell tartani a fenntarthatóság szabályait Norvégiában, mint Brazíliában vagy Bangladesben. A fenntarthatóságot nem írhatja felül profitérdek.
A másik fontos feladat, hogy jelentősen csökkentenünk kell a meglévő egyenlőtlenségeket, erősítenünk kell a szolidaritást és a különböző kultúrák közötti kapcsolatot.
Tudom, hogy mindezt utópisztikus elképzelésnek tűnik egy olyan korszakban, amikor a progresszió élethalálharcot vív a regresszióval, a tények a téveszmékkel, a józan ész a felelőtlen ostobasággal és a beszűkült nacionalizmussal. Mégis reményt ad, hogy minden negatív jelenség ellenére a történelem során számos alkalommal képesek voltunk a nemzetek feletti együttműködésre.
Nem kétséges, hogy a fő felelősség a politikusoké. Ez a felelősség minket, ellenzéki politikusokat is kötelez, még akkor is, ha lehetőségeinket erősen korlátozza az orbáni hatalom. Nekünk, szocialistáknak az a dolgunk, hogy a klímaváltozás problémáját és az ökológiai szempontokat politikánk középpontjába állítsuk, hogy a szociális piacgazdaság, a szociális demokrácia gondolatát keretezze a fenntarthatóság szükségszerűsége. Olyan progresszív politikai programot kell kidolgoznunk, amely egyértelmű állásfoglalást jelent a zöld gondolat mellett. Ha kell, nyissunk újra már lezártnak hitt vitákat, és ha szükségesnek látjuk, legyen bátorságunk változtatni!