Ma a politika úgy igyekszik alkalmazkodni a felgyorsult világhoz, hogy maga is figyelemfelkeltő, gyors üzenetekkel és megoldásokkal operál. Ez általában az egy-két kulcsüzenetre való leegyszerűsítést jelenti. Ez a politika viszont így szükségszerűen szűk látókörű és éppen ezért nem képes arra, hogy komplex, globális problémákat kezeljen. Azokat vagy elhallgatja, vagy egyetlen elemre koncentrálva álmegoldásokat kínál. Ezért nincs bátorság foglalkozni az éghajlatváltozással sem.
Az éghajlatváltozás pedig itt van, a szélsőséges megnyilvánulásait a bőrünkön érezzük. Ám az emberek csak a pillanat fenyegetettségét érzik, abban reménykednek, hogy őket ez nem érintheti. A környezetvédelemben éppen az a nehéz, hogy a jó környezetminőség ugyan mindenkinek az érdeke, de mindaddig feláldozható, amíg elviselhetetlenné nem válik számunkra a hiánya.
Az éghajlatváltozás elleni fellépést most azonnal meg kell kezdenünk. Az első lépés annak elfogadása, hogy a környezet és fejlődés kérdése elválaszthatatlan, a környezeti, társadalmi és gazdasági kérdések egy rendszerben működnek, és éppen ezért elkülönült intézményekkel nem kezelhetők. Mégis, a politika számára kellemetlen lenne szembenézni a gyors sikerek érdekében meghozott gazdaságpolitikai döntések teljes körű és jövőre vonatkozó társadalmi és környezeti hatásaival. Másrészt valahogy ki kellene kerülni a kialakult érdekhálóból, amely egy-egy partikuláris ügy mentén egy-egy érdekközösség felé tett elkötelezettségből szövődik egyre kuszábbra.
Mindezeket jól példázza a Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia maga. Az éghajlat politika a kibocsátások csökkentését szorgalmazza, miközben a hazai energiapolitika az atom-szén-megújuló forgatókönyvre támaszkodik. Miért is? Mert a politika elkötelezte magát az atomenergia mellett az Oroszországgal való jó kapcsolat érdekében; mert a számításba vehető hazai energiahordozó a szén, amitől a hazai energiafüggőség oldását lehetne remélni, miközben a hazai kitermelés munkahelyeket teremt; mert az Unió energiapolitikája kötelező célszámokat ír elő a megújulók részarányát illetően. Az éghajlatváltozással kapcsolatos politikai kommunikációban így fér meg egymás mellett a szén, az atom és a megújuló, miközben csak utóbbival érhető el a tiszta és sok lábon álló, rugalmas energiaszerkezet.
A második lépés, hogy valódi kibocsátáscsökkentést kell megvalósítani. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének legfrissebb jelentése szerint már csak tíz évünk maradt ahhoz, hogy másfél Celsius-fok alatt tartsuk a felmelegedést. Ehhez 2030-ig a 2010-es szinthez képest 45 százalékos, 2050-ig pedig teljes üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátás csökkentést kellene elérni.
Eközben Magyarországon az újraiparosításnak, a fogyasztás bővülésének következményeként 2015-től, évente átlagosan 5,6 százalékos széndioxid kibocsátás növekedés könyvelhető el, amely meghaladja a hazai GDP ez idő alatti 2-4 százalékos növekedési ütemét.
Az ÜHG kibocsátás tényleges mérsékléséhez az anyagfelhasználás csökkentésére van szükség. Ennek elengedhetetlen feltétele a természeti erőforrások reális árazása. Mivel ma a világon mindenhol versenyképességi feltételnek tekintik az olcsó energiahordozókat és nyersanyagokat, akárcsak mindent, amit a természettől veszünk el, ezért nincs is hajlandóság a politikában a beárazásra. Így fordulhat elő az, hogy a lakossági tüzelők választékában a legszennyezőbb szén a legolcsóbb, olcsóbb, mint a megújuló tűzifa és mint a kevésbé szennyező gáz.
Az olcsó energia nem ösztönzi a felhasználókat az energiatakarékos megoldásokra, nem ösztönöz az innovációra, a hatékony energiafelhasználásra. Valójában az olcsó energia az igazán drága. Az olcsó, alacsony hatásfokkal felhasznált energiának magas a környezeti költsége, amelyet az emberek fizetnek az egészségük és a környezet adta szolgáltatások minőségének romlásáért, vagy akár az éghajlati változás okozta károkért.
Harmadik lépésként javítani kell az ország természetes felszínborítását. Az éghajlatváltozás negatív hatásait persze nem fogjuk elkerülni akkor sem, ha valódi kibocsátáscsökkentést hajtunk végre, hiszen annak eredményei évtizedek múlva mutatkoznak csak meg. Viszont a negatív hatásokkal szemben védekeznünk kell, azokhoz alkalmazkodnunk kell. A védekezés egyik lehetséges módja az ökoszisztéma szolgáltatások javítása, amelyek között éghajlat-szabályozó funkciók is vannak.
Évente 5-7 ezer hektár potenciális zöld terület válik irreverzibilisen lefedetté infrastruktúrákkal. A támogató és szabályozó ökoszisztéma szolgáltatás szempontjából inaktívnak tekinthetők a szántóterületek is, amelyek az országnak csaknem a felét borítják. Ráadásul a jellemzően műtrágyával megtámogatott talajművelés duplán káros éghajlatvédelmi szempontból, hiszen annak előállítása szintén fosszilis energia felhasználásával történik.
A fenti problémák kezeléséhez egyrészt az agrártámogatásokat át kell irányítani a jó környezeti minőséget, magas élelmiszer-minőséget biztosító technológiákra, másrészt azonnali zöld felület felhasználási moratóriumot kellene bevezetni, és a fejlesztések területigényeit barna-mezős területeken kellene biztosítani.
A problémákat és a megoldási javaslatokat még sokáig lehetne sorolni. A jelenleg is zajló katowicei klímacsúcs történelmi jelentőségű: arról döntünk, hogy felismerjük-e közös történelmi felelősségünket, és nemcsak szavakban, hanem tettekben is fellépünk-e a klímaváltozás mérsékléséért.
A klímaváltozás elleni sikeres politikához mindenekelőtt a választókat kell megnyernünk, mert ők azok, akik valójában vesztesei a helytelen kormányzati politikának és vesztesei annak, hogy a politika eltagadja a környezeti problémákat, míg a sikeresség egyetlen mércéjének a fogyasztás növekedését állítja. Ezt a szemléletváltást nekünk, az ökopolitikát képviselőknek magunkon kell kezdenünk. Személyes példamutatás, a helyes értékeket megerősítő döntéshozás, az emberek önmérséklete nélkül semmilyen éghajlatvédelmi célkitűzés nem teljesíthető.