Gondolkodom egy ideje, miként növelik majd meg a sárga iskolabuszok a gyermekvállalási hajlandóságot, de egyelőre nem jutottam a titok nyitjára. Ilyen buszok ugyanis a gyéren lakott falvakban már most is léteznek, falubusznak hívják őket, reggelenként álmos szemmel ülnek benne a pulyák, csimoták, gyerkőcök, purdék, porontyok, gyermecskék, gyerecskék, kölykök, skacok, hol miként hívja őket a helyiek nyelve. Mennek a szomszéd faluba, ahol van még iskola, s akad tanár, aki nem menekült egészen a városig, vagy nem lett belőle idős-felvigyázó valahol Bajorországban.
Ám hiába a buszok, a gyereklétszám éppenséggel csökken. Nem gyönyörítenek eleget az arra alkalmasak.
Talán a sárga szín lesz a megoldás nyitja, egyes elemzések szerint ez a napsütés színe, örömmel és boldogsággal társítják, meleg hatást kölcsönöz, erőt ad. De vigyázni kell a megfelelő árnyalattal, mert ha kicsit sötétebbre, már-már narancsosra keverik, az hanyatlást, betegséget, elhagyatottságot jelenthet. Ha túl sok sárga vesz minket körül, az hosszú távon káros is lehet, kimutatták, hogy az emberek jobban elveszítik a türelmüket sárga szobában, a babákat pedig e szín könnyebben sírásra készteti.
Nem így hívták hivatalosan, de iskolabusz volt minden vasárnap délután az a menetrend szerinti járat is, amelyik a falusi gyerekeket vitte be a városi kollégiumba. Szürke volt és farmotoros, pöfögött, sípolt, duruzsolt, mikor milyen kedve támadt. A fából tákolt megállókban ott sorjáztak az anyukák, a nagymamák, a testvérek, néha még az unokatestvérek is, tartották a kis táskát, s fogták külön a rafiaszatyrot, amibe pár napi élelem csomagolódott, nehogy lesoványodva térjen vissza a gyerek az egyhetes menzakoszt után.
Mert a kövér szép: röviden így lehetne summázni a paraszti esztétikum fő ideáját, s aki sovány volt, azt piszkafának, szárcsának nevezte még a saját nagyapja is. Az enyém is sokszor példálózott nálam szebb teremtményekkel, akik nemcsak gyönyörűen hímeznek, de rózsás arcuk majd kicsattan a zsír boldogságától. - Nesze, aztán kajára költsd, nehogy megint valami könyvet vagy újságot vegyél belőle! – nyomott a kezembe egy-egy papír tízforintost vasárnaponként, mikor búcsúzni köszöntem be. Nagyanyám üres lisztes vagy cukros zacskóba halmozott krumplis pogácsákat, Kossuth-kifliket, krumplis-túrós lepényeket és szilvalekváros buktákat próbált begyömöszölni még a táskámba, miután jól megetetett a széles ablakban tárolt hűs aludttejjel, s mellé puha, foszlós kenyérrel. Mikor mentem kifelé a kapun, dédanyám még titkon a zsebembe csúsztatott egy marék savanyú cukrot, celofán híján egyik a másikhoz ragadt, s mind jól beleolvadt abba a tenyérnyi újságpapírba, amibe beletekerte őket.
Ültünk aztán a buszon, egymás hegyén hátán, néha a padlón, máskor a lépcsőn, mert a busz tele volt, miként a mögöttünk jövő mentesítő is. Egyikünknek se jutott eszébe, hogy létünk eredője maga a busz lenne, de hát azok még más idők voltak, egyszerűbb napokkal.