Gonosz dolog volt hangerővel ijesztgetni a sok jó embert. A Harlem Gospel Kórus vasárnap esti koncertjén nem a heavy metal hívei töltötték meg a Csörsz utcai MOM sportcsarnokot. És nem is csak az autentikus amerikai fekete egyházi zene kedvelőinek jelentett szenvedést az első félóra, de az énekeseknek is: nem könnyű túlordítani egy csúcsra erősített billentyűs-dobos duót, néha úgy tűnt, mintha egy mulatós lakodalom hajnali óráiban lennénk. Pedig a szöveg Jézusról szólt, csak a zene, az volt túlságosan is világias. Egy tisztességes georgiai baptista gyülekezet alighanem felháborodottan tiltakozott volna a gondolat ellen, hogy istentelen soulzenével csábítsák táncra az erkölcsükben gyengéket.
Illetve hát, ez pont így történt annak idején, amikor Ray Charles, Aretha Franklin meg a többiek szórakoztatóipari áruvá tették a gospelt. Templomi kórusokból érkezett Bessie Smith, Ella Fitzgerald, Billy Holiday, de még Whitney Houston is, nem szabad hát felróni a harlemieknek a kereskedelmi szempontokat. Még akkor sem, ha szinte percre ugyanakkor, amikor minket próbáltak megsüketíteni, egy másik brigád New Yorkban tette feltehetően ugyanezt – a Harlem Gospel Kórus 65 tagjából kilencfős csoportokat szervez a turnékra. Azt végképp csak remélni tudjuk, hogy a New York-iakat legalább nem sztroboszkópozták szembe, hiszen jó esetben a gospel hallgatása egyszerre áhítat és műélvezet, amihez nincs szükség modern színpadtechnikára.
De félre a kétségekkel, mert aztán alábbhagyott a hangerő, és kiderült, amit kezdettől sejteni lehetett: ha a hangmérnökök hagyják, a kórus együtt és szólistaként minden tagja külön-külön is remekül szól. Bár a kísérő szöveg egy picit túl édeskés, saját világhírük folytonos emlegetése pedig csöppet talán dicsekvő volt, ekkorra már a szórakoztató jelleg sem zavart senkit. Főleg, amikor az augusztusban elhunyt Aretha Franklin slágereiből összeállított részhez értünk, elvégre ezek a számok nem véletlenül kerültek a népszerűségi listák élére. A You make me feel (Like a natural woman) vagy a R-e-s-p-e-c-t még közepes előadásban is jó, de itt szó sem volt közepesről. Hakni ide, párhuzamos koncertek oda, a harlemiek komoly énekesek.
Ezért is volt olyan jó érzés, hogy mi magyarok sem vallottunk szégyent. A szünet előtti csúcspont kétségkívül Radics Gigi váratlan megjelenése volt, aki nem csupán tartotta a szintet, de meglepett, elismerő pillantásokat váltott ki a kórusból. Pedig ők aztán hallottak már jó énekeseket...
A zárószakasz karácsonyi dalai ügyesen kerülték el a negédet, aztán a Kool?&?The Gang Celebrationjére jött az általános tánc és ünneplés. Végül is a gospel lényege – az Úr dicsőítése mellett – az, hogy érezzük jól magunkat. A jó hír az, hogy sikerült.
A zárószakasz karácsonyi dalai ügyesen kerülték el a negédet
