Ott állt előtte az előszobában azzal az ázottkutya-pofájával, és látszott rajta, hogy fél.
A lakás hiába árasztott magából biztonságos étel- és öregemberszagot, nem lehetett tudni, hogy melyik zugból támad majd valamilyen kivédhetetlen veszedelem. Remegve bújt be a konyhai asztal alá. Pali bácsi pontosan tudta, ilyenkor az a legjobb, ha békén hagyja a jövevényt. Csak egy kis vizet, meg a déli pörkölt maradékát tette elé, de nem sajnálta, alaposan megpakolta a műanyag tányért. Jóllakottan már másként fogja látni a világot, még akkor is, ha ez a világ a környező utcák és Kossuth tér tágassága és szabadsága után most pár négyzetméterre szűkült.
Hamar összebarátkoztak. Eleinte csak Mocsoknak hívta, mert piszkos volt a szőre, elhanyagolt mindene, tele bolhával és kullanccsal, és a kalciumhiány miatt úgy járt, mint egy medve. Arra gondolt, ha majd mindent problémát orvosol, megfürdeti, beadja a féregirtót meg elviszi oltásra, akkor rendes nevet keres majd neki, Betyár vagy Burkus, valami komolyat. Az ilyesmit jól meg kell fontolni. Egy rossz név mindent elronthat. Senyák Pál februárban töltötte be a hatvanat, és egészen biztos volt benne, hogy ő lesz az utolsó kutyája. Hülye, aki ennél tovább akar nyújtózkodni. Ő viszont sosem volt idealista bolond. Ide is azért költözött, mert idejében felmérte, hogy tovább már nem tudja fenntartani a budai lakását, ez a társasházi garzon viszont teljesen megfelel az igényeinek, és még pénze is maradt, amit félretehetett betegségre, váratlan kiadásra.
Megsiratták a régi helyén. Volt is miért. Senyák Pál, vagy inkább Pali bácsi mindig segítőkész volt, de sosem tolakodó. Nála mindig menedéket talált Jolika, ha kizárta magát, és meg kellett várni a lakatost (később pótkulcsot hagyott az öregnél), etetett macskát és papagájt a gazdák távollétében, sőt egyszer-kétszer még az óvodába is elment Kristófért, ha a művészházaspár rosszul osztotta be az idejét. Szerették, becsülték. Mintha egy egész házat vett volna feleségül a régi szerelmei helyett. Azt maga sem tudta már megmondani, hogy miért maradt magányos, bár ő igazából soha nem gondolta magát egyedülállónak. Erre is jó a kutya. Az ő hűségüket semmi sem kérdőjelezheti meg, az ember csak tanulhat tőlük.
Mocsok a következő hónap végére teljesen megszokta a helyét. Már nem is rágott, nem kaparta a kilincset, és egyre többször eresztette ki a hangját: csaholt örömében, ha megérkezett a piacról, és dühösen acsargott az ajtó előtt elvonuló idegenekre. Talán ebből is lett a baj. Senyák Pál úgy vélte, hogy sok mindent látott már, de az üzenet a faliújságon mégis meglepte. A társasházi szabályzat volt, abból is az együttélésre vonatkozó bekezdések, néhány mondatot az állattartásra vonatkozó részből ki is emeltek zöld filccel. „Házi vagy egyéb állatot súlyra és nagyságra való tekintet nélkül csak a lakóközösség engedélyével, a lakóközösségi élet zavartalan megőrzése mellett lehet tartani. Ellenkező esetben az állat elhelyezésre kerül, amely a gazda feladata és felelőssége.” Aztán pár nap múlva, talán nyomatékként, a közös képviselőtől kapott levelet. „Többen jelezték neki a problémát” írta, s az egész hemzsegett a zavaros, túlfogalmazott, valahogy mégis fenyegető mondatoktól.
Nem sok választása maradt. Ha beleáll a dologba, akkor végig kell járnia az összes szomszédot, és a beleegyezésüket kell kérnie. Utólagosan is. Sűrű elnézéseket kérve. Így talán kiderülne, hogy a mosolygós nagycsaládos anyuka, a magának való egykori könyvelő, a madarak eleségére kínos ügyelő nyugdíjas vagy az izgága autószerelő volt-e a feljelentő. Akik szemtől szemben mind mosolyogtak, gügyögtek a még féléves kutyájának, dicsérték, milyen nemes dolog, hogy befogadta az utcáról, és nem vitte egyenesen a menhelyre, ahol – ezt mindenki tudja – előbb vagy utóbb elaltatták volna. A könyvelő még a korábbi gazdákat is szidta, hogy miként lehettek ilyen felelőtlenek. De most láthatóan jobb kezekbe került Mocsok sorsa.
A kutya volt csak igazán őszinte. Kivétel nélkül megmorgott mindenkit.
A másik lehetőség az volt, hogy nem várja, amíg egy háta mögötti röpgyűlésen kötelezik az „állat” eltávolítására, hanem maga keres neki új gazdát. S lehetőleg minél gyorsabban. Mert fél év múlva már nem lenne hozzá lelkiereje.
Egy vagy két hónapig nézte a kutya hűlt helyét. A tányérját, a szakboltban vásárolt játékait.
Az első visszapillantót nem sokkal karácsony előtt törte le az udvaron parkoló kocsik valamelyikéről. Az autószerelő ablakát egy kaviccsal dobta be a szomszéd kertből, egy fa mögül. A kukába dobta a nagycsaládosok leveleit. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mindenki rá kezdjen gyanakodni. Ő lett a rettegett, őrült szomszéd. A Gonosz maga. Súlyos rosszkedv telepedett a házra, aki tehette, plusz zárat szereltetett fel.
A rendőrséget is többször kihívták. Senyák Pál készséges volt, friss kávéval kínálta őket. És mindenben ártatlannak vallotta magát. Fiatalos huncutság tükröződött a szemében, mint aki pontosan tudja, hogy egy ideig semmit se tehetnek ellene. De hát hülye, aki ennél tovább tervez.
