Miért pont oda és miért pont most? Nem féltek? – kérdezgették barátaink, hallván, hogy Iránba készülünk. Aggodalmuk érthető, mert nálunk még a tájékozott és érdeklődő emberek is meghökkentően keveset tudnak erről a hazánknál csaknem hússzor nagyobb, rendkívül gazdag történelmű és kultúrájú, és geopolitikai szempontból mind a mai napig jelentős országról.
Aki a mindennapi hírekre támaszkodik, akaratán kívül is sztereotípiákban gondolkodik: szélsőségesen vallásos, teokratikus ország, ajatollahok, kőolaj és urándúsítás, szankciók és csador, regionális hatalmi törekvések, Izrael- és USA-ellenesség stb. A valóság azonban ennél lényegesen árnyaltabb és sokszínűbb, amit csak akkor láthatunk meg igazán, ha közvetlenül megtapasztaljuk.
Az utazással kapcsolatos félelmek nem voltak teljesen megalapozatlanok jó három évtizeddel ezelőtt, az iraki-iráni háború idején, amikor először jártam itt haditudósítóként. Akkor folyamatosan támadták rakétákkal Teheránt, éjszakánként robbanásokra ébredtünk, az utcákon mindenfelé járőrök kószáltak, amelyek nem csupán a rendet, de az „erkölcsös” öltözködést és viselkedést is ellenőrizték. Az ellátás és a hangulat rossz volt, gyakoriak voltak a nyilvános, demonstratív akasztások, amelyet sajátos helyi szokás szerint egy daruval hajtottak végre. A hatalom kőkeményen lépett fel az általa hozott szabályok megszegőivel szemben, miközben szinte minden család gyászolt valakit: a nyolc évig tartó harcoknak becslések szerint több mint kétmillió áldozata volt.
Ali követői és a kaviár
Különleges élménynek ígérkezett, hogyan változott, fejlődött azóta Irán. A térség – az emberi civilizáció egyik bölcsője - történelme mindig is viharos volt, újabb és újabb hódítók jelentek meg, változatos etnikai összetételt és kulturális örökséget hagyva maguk után. Ma az ország közel 85 milliós lakosságának mintegy 55 százaléka perzsa, a kisebbségek közül az azeri törökök és a türkmének a legszámosabbak. A legsúlyosabb gondot pedig minden szempontból az ötmillió afgán menekült okozza, akikkel nemigen tudnak mit kezdeni.
Vallási szempontból sokkal egységesebb a kép: a lakosság 98 százaléka síita muszlim, ez a hivatalos államvallás is. Az iszlám szunnita és síita irányzata Mohamed próféta követőinek belső hatalmi harca nyomán vált el egymástól. Mohamed halála után követőinek egy része úgy vélte, hogy miután nem volt fiúgyermeke, kedvenc veje, Fatima lányának a férje, Ali legyen az utódja. Ő azonban - pechére - a próféta halálakor Medinában volt, míg Mekkában egy másik vő, Abu Bakr, valamint a harcos Omar (a próféta egyik apósa) gyorsan magukhoz ragadták a kezdeményezést, és a hagyományokra – szunna - hivatkozva választattak vezetőt, azaz kalifát, méghozzá saját magukat. Ali hívei, akik a próféta vér szerinti leszármazottaihoz ragaszkodtak (innen a név: síat Ali, azaz Ali követői), ezt nem fogadták el, és külön utat kezdtek járni, elindítva az iszlám máig tartó, súlyos konfliktusokkal terhelt megosztottságát.
A síita közösséget a IX. század második feléig imámok irányították, akik Ali és Fatima, azaz végső soron Mohamed utódai voltak. A 12. imám viszont 870 körül a mai iraki Szamarrában eltűnt, a hívek szerint elrejtőzött, és a végítéletkor igazságtevőként, egyfajta messiásként tér vissza, és addig a síitákat az arra legméltóbb, legbölcsebb papok irányítják. A szunnitákkal ellentétben, a síita vallás hierarchikusan szervezett, papjainak a kezdetektől fogva világi hatalmuk is van. Államvallássá Iránban 1500 körül vált az irányzat, teokratikus államhatalmi rendszer azonban csak az 1979-es iszlám forradalom után jött létre, éppen az imámi hagyományokra hivatkozva.
Magyar szemmel nézve a síita vallás erősen konzervatív, de a hiedelmekkel szemben nem szélsőséges, sőt néha meglepően pragmatikus. Vicces példa erre a világ legjobb kaviárját adó Kaszpi-tengeri beluga esete. Mivel ez a tokhal nem pikkelyes, a vallási előírásoknak megfelelően az iszlám forradalom után betiltották a belőle származó kaviár forgalmazását és fogyasztását, pedig rengetegen éltek ebből és nagyon fontos exportcikk volt. Összehívtak hát egy síita főpapi tanácsot, amely hosszan tanulmányozta a kérdést és magát a tokhalat, megállapítva: vannak rajta pikkelynek minősíthető részek, így nem tartozik a tiltás alá. Erről egy fetvát, azaz a híveknek szóló útmutatást is kiadtak, és a kaviáripar azóta is virágzik.
Egy asszony éppen elég
Ennél is érdekesebb, hogy miközben a homoszexualitást halálbüntetéssel sújtják, a nemváltoztató műtétek legálisak. Jóval fontosabb jele a pragmatizmusnak, hogy míg a forradalom után a papság a gyerekszám növelésére buzdított, aminek nyomán a népesség 40 év alatt a két és félszeresére (!) nőtt, addig az ebből eredő problémákat látva az utóbbi években már a születésszabályozást szorgalmazzák. A gyógyszertárakban gond nélkül lehet fogamzásgátló eszközöket kapni, nem eredménytelenül: a nagyvárosi családokban az átlagos gyerekszám kettő alá csökkent.
Meghökkentő volt látni, mennyire nyitottabbá vált Irán az elmúlt 30 évben. 1987-ben még igencsak nehéz volt bejutnom a teheráni nagymecsetbe egy egyházi ünnepen, ahol Ali Hamenei akkori elnök, ma legfőbb vallási vezető mondott beszédet. Most nem csupán simán besétálhattunk a gyönyörű iszfaháni nagymecsetbe a síita vallás legnagyobb mártírja, Husszein halálát gyászoló hívők közé, de a szónok külön üdvözölt minket, külföldi vendégeket, ami után a helybeli tévékamerák össztüzébe kerültünk. Annak idején az utcán csak csadort és földig érő fekete ruhát viselő nőket lehetett látni, ma már a nagyvárosokban a fiatalok és középkorúak jelentős része az öltözködési szabályokat liberálisan értelmezve laza kendőt, combig érő modern ruhát, farmert és divatos cipőt hord. A smink sem számít már kihágásnak, és rendkívül népszerű az orrformáló-kicsinyítő műtét, amely nagyon drága; ezért sikk leragasztott nózival járkálni az utcán. Egyedül Teheránban több ezer plasztikai sebész él ebből!
A többnejűség sem jellemző, ennek elsősorban anyagi okai vannak – túl drága több nőről gondoskodni -, de közrejátszhat ebben az is, amit egy helybeli öregúr mondott nekem: az iráni nők felettébb határozottak, ezért egy asszony éppen elég. Magának Khomeini ajatollahnak is csak egy neje volt, 65 évig élt együtt vele, nagyon szerette, sokszor beszélt róla nyilvánosan is.
Vonzó a nyitottabb életforma
A változások az utcaképen is érzékelhetők, furcsa elegyét mutatva a konzervatív hagyományoknak és a modern világnak. Az emberek, a csadoros nők is éppúgy mobiloznak és csetelnek, mint nálunk, rengeteg a high-tech üzlet. Az iráni elektronikai fejlesztők, programozók keresettek a világon, magas színvonalú egyetemeken képzik őket, és nagyon sokan külföldön találnak munkát, az agyelszívás itt is működik. Az oktatási rendszer a térség más országaihoz képest jól szervezett, analfabetizmus szinte nincs, és a felsőfokú képzésben részt vevők többsége lány, akárcsak nálunk.
A társadalmat megosztó sokféle ellentét közül az egyik legfontosabb a nemzedékek között feszül: a fiatalok számára vonzó és nyitottabb életforma szemben áll az idős, konzervatív papság által megszabott értékrenddel és előírásokkal. Az öltözködési szabályokon és a totális alkoholtilalmon túl az iszlám jogalkalmazás (saría) és a szabadságjogok korlátozása sem tetszik sokaknak, reformkövetelők még a parlamentben is vannak. A papság egy része ugyancsak változásokat szeretne. A nyitottabb párbeszédre való törekvés példájaként az iszfaháni Imám mecset melletti Nasszerija medresze (muzulmán iskola) egyik hitoktatója készséggel válaszolt a kérdéseinkre - kifogástalan angolsággal. Szerinte a síita vallás fő üzenete a békére és biztonságra való törekvés. Arra a kérdésre, mi a véleménye az iszlám erőszakos terjesztését hirdetőkről, azt válaszolta: minden társadalom, közösség maga alakítja ki és választja a vallását, és ezt tiszteletben kell tartani mindenkinek. (Khomeini ajatollah a 80-as években erről még mást mondott, a síita iszlám világméretű terjesztését hirdette.)
Bár az irániak döntő többsége mélyen vallásos, ennek külső jelei nemigen érzékelhetőek. Világi közterületen imádkozókat nem látni, a müezzinek hangja is alig hallható. Az emberek rendkívül barátságosak, közvetlenek, segítőkészek, nők és férfiak egyaránt. Szeretnek a külföldiekkel szóba elegyedni, fotózkodni. Kéregetők nincsenek, az árusok nem erőszakosak, közbiztonság és rend érezhető a városokban. Az utcák mindenütt nagyon tiszták, számos budapesti kerület példát vehetne róluk. Sok a köztéri műalkotás, a modern szobrok jól megférnek a vallási és politikai üzenetű falfestményekkel.
Kultúra és konyha
Az idelátogatóknak a legnagyobb élmény a kulturális kincsek gazdagsága, az elmúlt két és félezer év káprázatos műemlékei. A turisták által leginkább látogatott nyugati országrészben tucatnál is több világörökségi helyszín található, az óperzsa kortól a középperzsa időszakon át a különböző iszlám periódusokig. Hogy csak néhányat említsünk, Perszepolisz romjai, Paszargadai és Naqsh-e Rostam királysírjai, Iszfahán káprázatos mecsetei, Jazd gyönyörű óvárosa, Siráz mecsetei és mauzóleumai elbűvölik az embert, a hagyományos perzsa kertépítészet remekeiről nem is beszélve. Az ország joggal büszke egyedülálló kulturális és művészeti örökségére, akárcsak gazdag irodalmára: Háfiz, Szádi, Firdauszí és Omar Hajjám költészete az egész világirodalomra nagy hatással volt. Figyelnek a világra is: meglepő, de a magyar irodalom eléggé ismert errefelé, klasszikusainkat fordítják és kiadják, még magyar színdarabokat is játszanak időnként, nemrégiben például a Tótékat Örkénytől. A magyarokkal egyébként hagyományosan szimpatizálnak, a kapcsolatokat erősíti a nálunk tanuló sok száz iráni diák is.
A kultúra szerves része a konyha. A vendéglátásnak errefelé több ezer éves hagyományai vannak, köszönhetően az itt áthaladó kereskedelmi útvonalaknak, köztük a Selyemút déli ágának. A perzsa ételek rendkívül finomak, a levesektől kezdve a húsételeken át a rafinált édességekig, a zöldség és gyümölcsökig. A legtöbbet használt fűszer a sáfrány, az édesítő pedig a rózsavíz. Az itteni báránysült és kebab talán a legízletesebb az egész térségben. Italként a gránátalmalé a legfinomabb, persze ízlések és pofonok különbözőek. A hagyományoknak megfelelően a bőséges ételeket nagy tálakban együtt szolgálják fel, onnan szedhet magának mindenki.
Geopolitika, szankciók, szegénység
Az ételek, akárcsak az alapvető árucikkek, magyar szemmel nézve rendkívül olcsók. A helyi lakosság nagy többsége nem is tudna magasabb árakat megfizetni, mert bár a külső szemlélőnek ez nem szembeötlő, az átlagember igen szegény. A vagyoni különbségek óriásiak, a gazdagok rétege viszonylag szűk. A szociális feszültségeket növeli, hogy az iráni gazdaság rendkívül nehéz helyzetben van, jórészt a hosszú idő óta fennálló nemzetközi szankciók miatt. Ezek hivatalos oka az iráni atomprogram, amely az urándúsítás nyomán nukleáris fegyver előállítására adhat lehetőséget. Valójában ennél jóval többről, a világpolitikára is hatást gyakorló regionális hatalmi küzdelemről van szó, amelyben nem csupán a közel- és közép-keleti országok – Izrael, Törökország, Szíria, Szaúd-Arábia, Irak és Irán -, hanem a nagyhatalmak is közvetlenül részt vesznek.
Irán saját befolyását növelendő támogatja a térség síita erőit, beavatkozva ezzel az iraki, szíriai, libanoni és palesztinai belháborúba, burkolt szövetségben például Oroszországgal, ami nem tetszik legfőbb ellenlábasának, Szaúd-Arábiának és az őt támogató USA-nak, főként pedig Izraelnek, amelynek Iránban még a létjogosultságát is tagadják. A sokszálú konfliktus megoldására esély sincs, akkorák az érdekkülönbségek. Az iráni törekvések visszaszorítását célozzák a szankciók, gyengítendő az ország gazdasági potenciálját, nem is eredménytelenül. Három évvel ezelőtt sikerült tető alá hozni az atomalkut, amely szerint a szankciók enyhítése fejében Teherán korlátozza urándúsítási programját. Ez némileg javított a helyzeten, de csak átmenetileg: Trump nemrég egyoldalúan felmondta a megállapodást, és november elejétől még súlyosabb szankciókat vezetett be, amelyek nem csupán Irán fő bevételi forrását, az olajkivitelt sújtják, de a pénzügyi szférát, a technológiai transzfert és a tőkemozgást is.
Ennek következményei nehezen megjósolhatók, annyi viszont bizonyos, hogy az iráni lakosság életkörülményei tovább romlanak. A jövedelmek reálértéke az elmúlt időszakban is drasztikusan csökkent, a helyi pénznem, a riál árfolyama zuhant. Kettős árfolyamrendszer van, egy euró hivatalosan 48 ezer riált ér, a pénzváltóknál azonban háromszor ennyit adnak érte. A helybeliek elmondása szerint egy fizikai munkát végző helybeli kb. 50 eurónak megfelelő összeget keres havonta, egy tanár ennek három-négyszeresét, egy középvezető közalkalmazott vagy mérnök mintegy hat-hétszeresét, de még ez utóbbi jövedelem is csupán nagyjából 100 ezer forintot ér. Az árak viszont folyamatosan emelkednek, a hivatalosan 16 százalékos infláció a helyiek szerint valójában sokkal magasabb. A romló helyzet - mint például tavasszal a tojás árának háromszorosra emelése - tiltakozó megmozdulásokhoz vezet, amelyet a szélsőséges konzervatív erők az itteni viszonylatban mérsékeltnek számító kormánnyal szemben használtak ki.
Borítékolható, hogy az újabb szankciók és a növekvő gazdasági gondok a szélsőségesek malmára hajtják a vizet, ami a bel- és külpolitikában egyaránt a feszültségek növekedéséhez vezet. A szankciókon túl nagy kihívást jelent Irán számára a globális felmelegedés okozta csapadékhiány, amely számos térségben ökológiai katasztrófával fenyeget, mert nincs elegendő víz a jócskán megnövekedett lakosság és a mezőgazdaság igényeinek kielégítésére. Megdöbbentő látvány Iszfahánban és Sirázban az egykor életet adó folyók teljesen kiszáradt medre; ha ez a folyamat folytatódik, az irániak nehéz jövő elé néznek. Itteni beszélgető partnereink aggódnak is, de bizakodnak: annyi mindenen mentek keresztül az elmúlt több ezer évben, ezt is túl fogják élni.
