A következő a szavakat Marianne Vaney mondja, aki hét évtizeddel ezelőtt, 1944 vérzivataros hónapjaiban a svéd diplomata, Raoul Wallenberg munkatársaként a németek megszállta Budapesten viaskodott:
"Ha behunyom szemem, élesen magam előtt látom, ahogy Raoul Wallenberg elbúcsúzott azon a fagyos januári napon, 1945-ben. Ma is úgy tartom, ő korunk Szent Györgye. Ezrek életét mentette meg, szembeszállt a kegyetlen német megszállókkal és magyar kollaboránsaival, e küzdelemben fegyvere csak éles elméje, bátorsága és diplomáciai mentessége volt. Tetteit az üldözöttek iránti együttérzés irányította, és a sors keserű fintora, hogy ő maga egy másik totalitárius hatalom, a szovjetek áldozatként végezte."
Először szólal meg
A magyarnak született, ma Svájcban élő Marianne Vaney a névtelen hősök sorába tartozik. Életét kockáztatva ő is részt vett a nácik által pusztulásra ítélt pesti zsidóság mentésében. A kilencvenes éveinek közepén járó egykori embermentő - nem kevés rábeszélés után - most először szólal meg a magyar médiában. Wallenberg misszióján túl története újabb adalék a magyar félmúlthoz: hogyan tudta egy fiatal pesti zsidó lány túlélni a gyilkos vészkorszakot, s eközben mások életét is menteni.
Történetéből kitűnik, már gyermekkorától vonzódott a keresztény hithez, de amikor egy jó nevű pesti katolikus gimnáziumba járt, a kilencszázharmincas-negyvenes években rögtön szembe találta magát az antiszemita korszellem nyers kirekesztésével. „Te izraelita vagy, nem járhatsz közénk, vetette oda már az első órán a hittan-tanár, és kizavart az osztályból, alig bírtam ki sírás nélkül” – emlékezik vissza. Viszont szerette a humán tárgyakat, különösen az angol nyelvért rajongott. Olyannyira, hogy angol levelezőtársa meghívta, menjen, látogasson el hozzá a szigetországba. Felkavaró élményként élte meg, hogy egy ottani istentiszteleten az anglikán prédikátor arra szólította fel a gyülekezetet, imádkozzanak az Európa-szerte üldözött zsidókért, ami kiáltó ellentétben állt az otthoni becsmérlésekkel. Mindez 1939. szeptember elején történt, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot, s kitört a háború. Már akkor szívesen maradt volna a szigetországban, de ez nem ment. Hazakeveredett, majd 1940-ben sikerült leérettségiznie. Angol nyelvtanár akart lenni, ám a numerus clausus, vagyis a zsidónak tekintett tanulóifjúság magas egyetemi felvételi arányának visszaszorítására hozott törvény miatt állami egyetem nem jöhetett szóba továbbtanulásként.
Őrangyalok vigyázták
Marianne többször felemlegeti, hogy valamilyen isteni csoda folytán életét nehéz pillanatokban őrangyalok vigyázták – ezúttal a Notre Dame de Sion nyelviskolája szolgált mentsvárként. A befogadó katolikus női szerzetesrend angol nyelvtanári képesítést adott, jóllehet újabb kirekesztő falként emelkedett Marianne előtt, hogy a zsidógyűlölő kampány részeként állami iskolákban nem taníthatott. Végzetes napként élte meg 1944. március 19-ét is, amikor Hitler csapatai megszállták az országot, hogy úgymond „megvédjék a magyar népet a zsidó, plutokrata, bolsevik összeesküvéstől” – idézi az akkor harsogó hazug propagandát. Akkor még ő sem tudta, hogy a német nácik, magyar elvbarátaik lelkes közreműködésével néhány hónap leforgása alatt haláltáborokba hurcolják a vidéki zsidóságot, míg a pestiek kaptak egy kis haladékot. „Fel kellett tűznöm a megkülönböztető sárga csillagot, elvették szüleim minden ingóságát, még a biciklimet is, sorstársaimmal együtt kényszerlakhelyként úgynevezett csillagos házba szorítottak. Este hattól reggel hétig ki sem léphettünk az utcára, tiltott volt a mozizás és minden más nyilvános szórakozóhely, a házmester élet-halál ura volt, nem is részletezve a többi megalázó jogtiprást, így a keresztény-zsidó vegyes házasságok tilalmát.”
Ekkor azonban megint leszállt a védőangyal. Családi ismerősök révén megtudta, hogy a svéd követség mentőakciókba kezdett, 1944. július elején Raoul Wallenberg kifejezetten azzal a feladattal érkezett Pestre, hogy annyi embert mentsen ki a rettegett Adolf Eichmann mozgatta deportáló csendőrök karmai közül, amennyit csak tud. „Összeszedtem hát minden bátorságomat, a magamra terített vállkendővel takarva sárga csillagomat felsiettem Budára, a követségre, azzal az elhatározással, hogy felajánlom német-angol nyelvismeretemet, abban a reményben, hogy így védelmet szerzek szüleimnek is.” És láss megint csodát: sikerült megtalálni a segítő ismerőst, felvették Wallenberg éppen akkor felálló különleges ügyosztályára.
„Reggeltől éjszakába nyúlóan menleveleket gépeltem” – fűzi tovább történetét. Akkori közkeletű nevén a „Schutz-Pass” aranyat, pontosabban életet ért: azt igazolta, hogy felmutatója szoros családi vagy üzleti kapcsolatokat tart fenn Svédországban, így a követség védelme alatt áll. „Kezdetben hosszú órákig bogarásztuk a stockholmi és a többi svéd nagyváros telefonkönyveit, hogy magyar hangzású neveket találjunk, amikor viszont elszabadult a nyilas terror, már nem törődtünk ezzel, ezerszámra bocsátottunk ki ilyen mentődokumentumot. A menlevelet azonban nem volt elég kiállítani, azt oda is kellett adni a legtöbbször halálmenetekben tántorgó áldozatok kezébe. Ebben Wallenberg járt az élen, aki még a magyar-osztrák határig, Hegyeshalomig is elment, s akit csak tudott leszedett a megsemmisítő táborokba tartó szerelvényekről – nem egyszer az elállatiasodott őrszemélyzettel szembeszállva, rettenthetetlen bátorsággal. Ma is nehéz kimondani, nagyon keveseket sikerült megmenteni. Egy-két alkalommal én is önként jelentkeztem ilyen mentőakcióra. Nem volt veszélytelen, ha lelepleznek, végem. Egyik kollégámmal kimentünk a Józsefvárosi pályaudvarra, és a deportálásra összegyűjtöttek közül sikerült védlevéllel kimenteni néhányukat, majd elszállásolni őket a Pozsonyi úti védett svéd házak egyikében, ahol diplomáciai mentességre hivatkozva oltalmat remélhettek az utcán grasszáló nyilas gyilkosokkal szemben. Az akció során nekem az volt a feladatom, hogy »lefoglaljam« a transzportra felügyelő rendőrtisztet, aki azzal udvarolt nekem, miért foglalkozik egy ilyen csinos keresztény lány azokkal a nyomorult zsidókkal. Mire én: a Magyar Vöröskeresztnek dolgozom, csak most ideiglenesen kölcsönadtak a svéd missziónak. Rám mosolygott, elhitte.”
Nem volt maradása
Marianne arról is beszélt, hogy Budán még dörögtek a fegyverek, amikor a korábban Pestre átköltöztettet követségi részlegen, több kollégájával együtt utoljára 1945. január 16-án búcsúzkodott Wallenbergtől. A hős diplomata akkor már kapcsolatban állt az előrenyomuló szovjet erők parancsnokságával, s a Debrecenben megalakult új magyar kormányhoz igyekezve, tárgyalni akart a nácik kiűzése utáni újabb humanitárius segítségről. Rossz előérzeteit Wallenberg nem titkolta. „Nem tudom, vendég leszek-e, vagy fogoly” – mondta búcsúzóul munkatársainak. Gépkocsivezetőjével együtt eltűnt, soha többé nem tért vissza. Marianne ma is kárhoztatja a svéd kormányokat: messze nem tettek meg mindent, hogy kiszabadítsák az önfeláldozó, emberbarát Wallenberget Sztálin tömlöcéből.
A romokból kikecmeregve az élet ugyan újraindult, de neki már nem volt itt maradása. „Angol akartam lenni és bármilyen különösen hangozzék, hívő, megkeresztelt katolikus.” Marianne Vaney arra emlékeztet, hogy a Notre Dame de Sion rend nyelviskolájában nemcsak tanári diplomát kapott, hanem életre szóló fogódzókat a keresztény hithez. Angolszász rajongásában taszította őt az akkori Palesztinában kiéleződött brit-zsidó konfliktus is. Aztán kijutott Londonba, de mégsem lett brit alattvaló. Ott találkozott későbbi svájci férjével, azóta Svájc a fogadott hazája. Nem volt könnyű – summázza. „Túléltem a náci és a szovjet megszállást, Angliában az »alien«, vagyis az idegenség státuszát, majd svájci családom protestáns környezetében a zsidó-keresztény identitással járó kétségek gyötrelmeit. Amikor 1947-ben kigördültem a Keletiből, még láttam a vonatablakból, hogy anyám odahajol apámhoz a búcsú feletti kétségbeesésében. Azóta is magamban őrzöm ezt a képet, s manapság ha gyermekeim útra kelnek, szorongok. Anyámra gondolok és szégyellem magam.”
