Az I. világháború lezárásának 100. évfordulója alkalmat adott Európának egy kis múltba tekintésre. A The Times szerkesztőségi cikke például arra figyelmeztet, hogy már az első nagy háborúról sem gondolta senki, hogy megtörténhet. A fasizmus legyőzése után pedig sokan bíztak abban, hogy a kontinens nyugati felén már semmi nem fenyegetheti a liberális demokráciát.
A Marshall-terv és az 1963-tól számított enyhülés évei is segítették a gazdaság fejlődését. Miután a Közös Piac sikeresnek bizonyult, a korábbi ellenfelek megbékéltek egymással, s a fellendülés egészen a hetvenes évekig tartott. Az akkori gazdasági válságból Brüsszel – Jacques Delors, francia bizottsági elnök vezetésével – az előremenekülést választotta. Az Egységes Európai Okmány (1986) az integráció további mélyítéséről szólt, s úgy tűnt, ez a folyamat nem visszafordítható.
A nyolcvanas évek végén a szovjet birodalom összeomlása is a Nagy Illúziót erősítette. Európa polgárai azt remélték, hogy a liberális demokráciák végső győzelmet arattak. Úgy tűnt, hogy a kelet-európai országok felvétele a NATO-ba és az Európai Unióba lezárja az évszázados ellenségeskedések korát. Sokan gondolták, hogy a pusztító nacionalizmusok ideje lejárt és Európa a nácizmus sötét árnyaitól is megszabadul.
Sajnos nem így történt. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság az amerikai pénzpiacok összeomlásával kezdődött, de a kilábalásban a föderális Egyesült Államok az öreg kontinensnél jóval sikeresebbnek bizonyult. Az uniós tagállamok mérsékelt politikai pártjai azért váltak sebezhetővé, mert a népszerűtlen költségvetési megszorításokon kívül semmilyen épkézláb ötletük nem volt a válság enyhítésére. A The Guardian kissé frivol értékelése szerint a populizmus szexi lett Európában. Persze a gazdasági bajok mellett a 2015-ben kirobbant menekültválság is kapóra jött a gyújtogatóknak. A gátlástalan migránsozás főleg az alacsonyabb iskolai végzettségű, kevésbé tájékozott vidéki szavazók körében hat, márpedig ők sokan vannak. A 2016-os Brexit-népszavazás a populizmus nagy győzelmét hozta, de egyúttal pusztító erejét is megmutatta.
2018 végéig a szavazók már 11 európai országban juttattak kormányzati pozícióba populista pártokat. Még az is elképzelhető, hogy a gazdasági válság mögöttünk hagyott évtizedét a gyújtogatók korának nevezik majd a történészek.
Néppárti szégyen
Az Európai Parlament (EP) nagy többséggel elfogadta a Sargentini-jelentést, s a 7. cikkely szerinti eljárás a lengyelekkel szemben is elindult. Mindez jó hír volt az uniópártiaknak. Ám az Európai Néppárt sietett megválasztani Manfred Webert bizottsági elnökjelöltté: tőle semmilyen komolyabb fellépés nem várható a populista demagógokkal szemben. Nem véletlen, hogy a novemberi néppárti kongresszuson a magyar demokrácia helyzete és a Fidesz esetleges kizárása napirendre sem került. Ehelyett egy – a jogállamot és a demokratikus értékeket méltató – nyilatkozatot fogadtattak el valamennyi tagpárt képviselőjével. A dokumentumot természetesen a Fidesz elnöke is aláírta.
Ha nem Európa sorsáról lenne szó, akár nevethetnénk is a dolgon. A nyilatkozat aláíratásával ugyanis egy olyan politikust akarnak jó útra téríteni, aki épp most nyújtott diplomáciai segítséget egy köztörvényes bűnözőnek. Köztudott, hogy a volt macedón miniszterelnököt a magyar kormány tudtával és közreműködésével egyszerűen átcsempészték a schengeni határon a hazájában rá váró börtönbüntetés elől.
A Néppárt gyermeteg pedagógiai kísérlete azt mutatja, hogy a történelem riasztó módon ismétli önmagát. 1936-ban jelent meg Klaus Mann nagyszerű regénye, a Mefisztó, amelyből az azonos című, Oscar-díjas film is készült. Ennek egyik hőse, Bruckner professzor, aki a „Barbárság fenyeget” című előadásával szeretné figyelmeztetni a berlinieket a nácizmus veszélyeire. Ám a tolerancia jegyében még a barátai is leintik és ilyeneket mondanak: „A nemzetiszocialistákkal szemben csak egy módszer létezik: a nevelés. Mindent latba kell vetnünk, hogy a demokrácia eszközeivel tartsuk féken ezeket az embereket. Meggyőzni kell őket, nem pedig legyőzni…” A történet vége sajnos ismert.
A 2019 tavaszán esedékes EP-választás kampánya máris elkezdődött és a Néppárt nincs könnyű helyzetben. Eddigi kényelmes többségét ugyanis két oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt erősödnek az Európa-ellenes pártok, másrészt a föderális Unióért küzdő Macron át akarja venni a mérsékelt jobboldal vezetését az EP-ben. A „kétfrontos” harcban azonban az igazi veszélyt a populista gyújtogatók jelentik. Az ő meggyőzésük – ahogy azt a magyar példa is mutatja – nem látszik reális alternatívának.
A ketyegő bomba
2018-ban a populista pártok talán legnagyobb győzelme az volt, hogy Olaszországban is megszerezték a kormányzati hatalmat. Mindez könnyen ment, miután két szélsőséges párt tulajdonképpen egymásra licitált felelőtlen ígéreteivel. A Ligát vezető oroszbarát és rasszista Matteo Salvini például a gazdag északi tartományok vállalkozóit biztatta adócsökkentéssel. Az inkább Délen népszerű „ötcsillagosok” nagyjából havi 800 euróra tervezett alapjövedelmet ígértek a munkanélküliek megsegítésére. Mindez politikailag érthető, miután az olasz munkanélküliség 2008 óta 10 százalék fölött van és a 18 és 35 év közötti korosztály jó egyharmada nem dolgozik. Tény az is, hogy az Olaszországra zúduló menekültáradat okozta válság enyhítésében az uniós szolidaritás egyáltalán nem működik.
Az Európai Bizottság viszont sokallja a jövő évre tervezett 2,4 százalékos GDP-arányos olasz költségvetési hiányt, ami – a gazdaság stagnálása miatt – növelné az államadósságot. Ez pedig nem engedhető meg, miután az adósság már most is a GDP 131 százaléka fölött jár: ennél csak Görögország mutatója rosszabb. Az olasz gazdaság mérete viszont mintegy tízszerese a görögnek, ezért egy onnan kiinduló újabb pénzügyi válság az euróövezet egészére, sőt az EU-ra nézve is beláthatatlan következményekkel járna.
A Bizottság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba, az olasz kormány viszont – a költségvetési szuverenitás visszaszerzésére hivatkozva – felszabadító háborút indított az EU ellen. A valóságban persze az olaszok nem engedhetik meg maguknak a költségvetési vita elfajulását, különösen nem a populisták körében oly népszerű „brüsszelező” stílusban. A pénzpiacok máris aggódnak. A Bizottsággal való konfliktus hírére a befektetők azonnal reagáltak: csak akkor hajlandóak olasz államkötvényeket vásárolni, ha azokra a korábbiaknál magasabb kamatot ígérnek. Sajtóhírek szerint például a legutóbbi állampapír-kibocsátás csaknem teljes érdektelenségbe fulladt.
Az olasz költségvetésről szóló vita jól mutatja az EU talán legnagyobb belső problémáját. A gazdag „északi” és a szegény „déli” tagállamok között a jelenlegi jövedelemelosztási viszonyok egyre kevésbé fenntarthatóak. Nagy kérdés, hogy a válság sújtotta Délen az Európa-ellenes erők szövetségre lépnek-e egymással? Az elemzők azzal szokták az aggódókat nyugtatni, hogy a nézetek sokfélesége miatt a „populista internacionálé” létrejöttének kicsi az esélye. Ez igaz lehet, ám ettől még Európa visszasüllyedhet a nemzetállami önzés – történelemből túl jól ismert – állapotába, amikor mindenki harcol mindenki ellen.
Jó hír is van
A jó hír mindenekelőtt az, hogy a Bundestagba látogató Emmanuel Macron a napokban meggyőzte a németeket arról, hogy szükség van euróövezeti költségvetésre. Az egyelőre 20-25 milliárd euróra tervezett büdzsé messze elmarad a 19 valutaövezeti tagállam pénzügyi lehetőségeitől (összesített GDP-jük mindössze 0,2 százaléka), mégis fontos lépésről, ha úgy tetszik politikai áttörésről beszélhetünk.
Ma már sokan látják, hogy az a válságkezelő stratégia, ami kizárólag a költségvetési megszorításokra épül, kudarcra van ítélve. Stephanie Kelton amerikai közgazdász összehasonlította az Egyesült Államok és az EU 2008 utáni válságkezelését. Szerinte Európa gyengébb teljesítményének fő oka az, hogy az euró modelljében a tagállamok csak a monetáris politika alakítását bízták uniós intézményre (Európai Központi Bank), de a költségvetési politika továbbra is nemzetállami hatáskörben maradt. Az euróövezetbe tartozó tagállamok emellett – eltérően az Egyesült Államoktól – válság idején sem bocsáthatnak ki önállóan pénzt. Így választási lehetőségük nem lévén, rászorulnak a pénzpiacok szigorú „mentőcsomagjaira”, s a megszorító feltételeket a hitelezők írják elő. Mindez látható volt a 2015-ös görög válság idején, s Olaszország esetében sem lehet másképp. A Macron-javaslat egyik célja éppen az, hogy a külön euróövezeti költségvetés biztosítson uniós forrásokat a „déliek” válságkezeléséhez.
Politikai ráolvasással (lásd: „meggyőzni kell őket”) biztosan nem lehet legyőzni a gyújtogatókat. Egy komolyabb euróövezeti költségvetés viszont hatékony fegyver lehet a populisták ellen: segíthetné Olaszország és más bajban lévők gazdasági és politikai újjáépítését. Talán.
