Kimondani senki nem merte, hogy unalmas eseménysorozat tanúja volt New Yorkban a közönség, pedig a november közepi aukciókról szóló beszámolók nélkülözték a lelkesedést, a megszokott szuperlatívuszokat, és inkább a homályra utaló megjegyzésekkel érzékeltették a műtárgypiac hangulatát.
Bár több mint kétmilliárd dollár fordult meg a legnagyobb aukciósházak szokásos őszi rendezvényein, a százmilliós leütések elmaradtak, a licitálók csak elvétve jutottak el a becsértéknél magasabbra.
Az aukciók rekordját egy háború előtti amerikai alkotás, a Chop Suey (1929) érte el, Edward Hopper műve 91 millió 875 ezer dollárért kelt el a Christie’s-nél. A másik szenzáció ugyancsak a Christie’s rendezvényén született, David Hockney Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972) című festménye 90,3 millió dollárt ért el, nyilvános aukción soha élő művész alkotását nem adták el ilyen magas áron. A most 81 esztendős David Hockney képét a brit milliárdos, Joe Lewis bocsátotta áruba. A művész 1972-ben 20 000 dollárért adta el a festményt, így a rekordösszegből már nem részesülhet, csak a dicsőség marad számára. Hockney sokoldalú tehetségként a 60-as évek elején robbant be a brit művészeti életbe, azzal együtt, hogy sokan nem vették komolyan festészetét, túl színesnek, túlságosan realisztikusnak ítélték képeit. A rekorder képet azután készítette, hogy szakított szerelmével, egyben tanítványával Peter Schlesingerrel. A mű egy dél-francia úszómedencét megörökítő fotó alapján készült, az álló figura alapja ugyancsak egy fénykép, s az alkotó a két fotót kombinálta festményén.
A piaci élvonalat jelenleg a nagy gyűjtemények képviselik, ezek értékesítési lehetőségéért komoly rivalizálás folyik a két nagy aukciós ház, a Christie’s és a Sotheby’s között. Tavaly májusban az előbbi az évszázad legnagyobb kiárusításának lehetőségét szerezte meg, a Rockefeller-gyűjtemény bevétele akkor meghaladta a 830 millió dollárt. Idén a Sotheby’s morzsákat árverezhetett: a legendás házaspár, Nelson és Happy Rockefeller lakása berendezési tárgyainak eladásából alig több mint 7 millió dollárt realizált. Igaz, nem is várta senki, hogy ez jelentse a súlyt a végső mérlegben. A Christie’s-nél Barney A. Ebsworth kollekciójához fűzték a legnagyobb reményeket, és nem is csalódtak. A gyűjtemény, amelyhez Edward Hopper műve is tartozott, összesen mintegy 323 millió dollárt tett a Christie’s mérlegébe, tucatnyi művész egyéni rekordjával biztatva a piacot. Willem de Kooning Woman as Landscape című alkotása 68,9 millió dollárt ért, és többek között elkelt egy Pollock is 55,5 millióért.
A Sotheby’s-nél „aprópénzből”, 10-30 milliós leütésekből jött össze a kortárs szekció 460 millió dolláros összbevétele, amely 10 millióval magasabb, mint az egyéni rekorddal is dicsekvő Christie’s-é. A David Teiger gyűjteményből kikerült absztrakt, Gerhard Richter műve 33,6 millió dollárt, Jean Michel Basquiat Pollo Fritója 25,7 milliót, Georgia O’Keeffe Utcaképe pedig 13,3 milliót ért. Eladták a riválisnál rekordot döntő Hockney egy képét, a szobabelsőt 12,7 millióért, és Andy Warhol Basquiat-val közös alkotását 9,4 millióért. A Sotheby’s tematikus válogatásokkal is csábította a publikumot, az impresszionista és modern festmények között bocsátotta áruba a “The Beautiful and Damned” (Szépek és átkozottak - F. Scott Fitzgerald regénye) című tematikus válogatását, amellyel az első világháborút követő fegyverletétel százéves évfordulója (1918. november 11.) előtt kívántak tisztelegni. Egy hányattatott sorsú Egon Schiele képet, a Dämmernde Stadtot (Die Kleine Stadt II, 1913), amely megfordult náci kézen is, a mostani és a hajdani tulajdonos, Elsa Koditschek örököse közösen kínált eladásra - 24 és félmilliót adott érte valaki. A hasonló előéletű Ernst Ludwig Kirchner kép, a zsidó műkereskedő Alfred Flechtheim örököseinek nemrég visszaadott mű, a Das Soldatenbad 21,9 millióért, míg Kokoschka Joseph de Montesquiou-Fezensacról festett portréja (1910) 20,3 millióért talált vevőt. A német expresszionista Ludwig Meidner provokatív 1913-as festménye, az Apokalyptische Landschaft 14.1 milliót ért. A modernek között egy meg nem nevezett, nagy európai gyűjteményből származó képeket is felkínált a Sotheby’s, The Triumph of Color (A színek diadala) mottóval - e körben három Kandinszkij összesen 67 millió dollárt hozott a kasszába.
Az impresszionista és modern festmények válogatásánál a két nagy eltérő taktikája végül is hasonló átlagot eredményezett. A Christie’s nagy nevekre koncentrált, Picasso, Monet, Giacometti műveivel a kínálatában, a Sotheby's kevésbé neves alkotókkal szállt ringbe, nagyobb hangsúlyt fektetve az expresszionistákra. Egyik ház kínálatára sem mutatkozott igazi vásárlói éhség. Monet vigasztalta a Christie’s-t, Magritte a Sotheby’s-t. A csalódás azonban nagy volt a Christie's-nél, miután Vincent Van Gogh „Coin de jardin avec papillons” (Kertszeglet pillangókkal, 1887) garancia nélkül felkínált, 40 millióra taksált alkotása a nyakukon maradt. A Sotheby’s pedig azzal szembesült, hogy Marsden Hartley Pre-War Pageant (1913) című képére, amelyet az amerikai modern művészet legkiemelkedőbb aukcióra került alkotásának tituláltak, 30 milliós garancia mellett mindössze 24 millióig licitáltak. Az ellensúlyt több Picasso jelentette, köztük a „La Lampe” ( A lámpa, 1931), 29,5 milliót ért. A Bloomberg szerint az eladó John Thain, a Merrill Lynch hajdani elnöke volt. A konkurensnél Monet képe, az „Effet de neige à Giverny” (1893) 15,5 milliót ért, a „Le bassin aux nymphéas” (1919) pedig 31,8 millión talált vevőt. A Sotheby’s legátütőbb sikerét Magritte szürrealista műve, a Le principe du plaisir (Az örömelv, 1937) hozta. A brit műpártoló Edward James portréja, amely Magritte legdrágább művévé lépett elő, Man Ray fotóján alapul, amelyen az arcot egy fénysugárral takarta el a festő.
A rekordok azonban nem takarják el a várárlókedv egyre nyilvánvalóbb megtorpanását. A leütési árak jó esetben elérték a becsérték minimumát, és ezért csak részben hibáztathatók a portékát a reálisnál 10-20 százalékkal magasabbra árazó kereskedők. Vajon a potenciális vásárlók anyagi okok miatt bátortalanodtak el, vagy csak a nyilvános helyszíntől kezdtek el idegenkedni, és inkább az intimitást biztosító privát értékesítésben bíznak? Tény, hogy a globális gazdasági kilátások nem biztatnak a nyakló nélküli költésre, józan megfigyelők egyre gyakrabban emlegetnek recessziót. A galériák eladósodtak és kevesebbet engedhetnek meg maguknak, a kínai vásárlóerő, amely sokszor kihúzta a kátyúból a döcögő szekeret, már nem a régi: a szigorúbb adószabályokat, a likvid eszközök exportjának keményedő állami kontrollját a nemzetközi műtárgypiac is megérzi. Ugyanakkor az eladó portéka összetétele is megváltozott. Egyszerűen eltűntek a nyilvános piacról a 30 és 80 millió közé árazott képek, így Rothko, Basquiat, vagy Warhol alkotásai. A magas, ám stabil árakon forgó művek eladói minden jel szerint inkább a háttérben kívánják lebonyolítani ügyleteiket. Csak remélni lehet, hogy a feltűnt újak, mint Joan Mitchell vagy Kerry James Marshall betöltik a hiányt, és fenntartják a bizalmat a nyilvános műkereskedésben. Hogy Hopper és Hockney alkotásainak eladói mégis vállalták a nyilvános megmérettetést, a bennfentesek azzal magyarázzák, hogy egyik mű mögött sem volt annyi információ, ami egy esetleges privát értékesítéshez alapul szolgálhatott volna. Sokan állítják, a New York-i aukciók egyetlen igazi pozitív üzenete, hogy az eddig kevéssé ismert művészek is bemutatkozási lehetőséget kaptak, ily módon megnyílt számukra az út a jövőbeni sikerek felé.
